Egyszer azt hallottam, hogy az utolsó igazán korrektül megépített, az idők végezetéig tartó szolgálatra szánt Mercedes a W123-as volt. Hogy az utolsó volt-e, azt nem tudom, de hogy valóban elpusztíthatatlan, az legalábbis valószínű.

Marokkóban mindenesetre ezt a típust használják ún. grand taxiként. Az autók - gyanúm szerint - Európában kezdték életüket, és jónéhány tulajdonos után vándoroltak az afrikai kontinensre, ahol fehérre vagy homokszínűre mázolták őket. (Az ajtók belsején még látszik az eredeti fényezés). Közben, vagy ezt követően többségükből szépen elkoptak az ajtók könyöklői, illetve a szellőzőrostélyok. Előbbieket facsavarral rögzített gurtnikkal váltották ki, utóbbiakat kád-lefolyó betétekkel: hajszálra passzolnak az eredeti szellőző helyére - csak fehérek.

Még most is érződik, hogy milyen jól építették meg annak idején ezeket az autókat. Gyönyörű az egyenesfutásuk, lágyan simítják ki az útburkolat kisebb-nagyobb egyenetlenségeit, motorjuk és váltójuk csuklás nélkül falja a kilométereket. Mai szemmel szokatlan átélni, hogy az ötszemélyesnek vizsgáztatott autók valóban kényelmes helyet biztosítanak öt utas számára. Hátul elég széles három embernek, és az ülés kiképzése sem kényszeríti kispadra a középen helyet foglalót.

Az más kérdés, hogy egy marokkói grand taxiban hét ember utazik. A jobb első ülésen, illetve a középre dobott párnán foglalnak helyet ketten, hátul pedig négy embernek van (kell, hogy legyen) hely. A csomagtér elnyeli mindenki hátizsákját.

Ha tudja az ember, hogy hova szeretne menni, nincs más hátra, mint letenni a pénzt egy hivatásos diszpécser elé, aki egy nehezék alá helyezi azt, és elkezdi gyűjteni a további téteket. Amint összejön a hat utazó, indul a taxi. Ugyanez létezik persze diszpécser, vagy szabott ár nélkül is. Sőt. Most, hogy belegondolok, az a gyakoribb, hogy magával a sofőrrel alkudunk meg, és akár kevesebben is elmegyünk, mint hatan, de hát annyira tetszik ez a közösségi rendszer.