Marokkóban is elég sokat buszoztunk, de most már - legalábbis én - úgy, hogy a hozzáállásunk tudományos igényű legyen. Szisztematikusan megfigyeltem tehát, hogy milyen epizódokból épül fel a belföldi távolsági buszozás.
A pályaudvarra érkezve kis jegytömböket a kezükben tartó árusok lepnek el minket, és kérdezik, hogy hova szeretnénk menni, vagy akár az általuk kínált úticélt kiáltva invitálnak minket a helyesnek vélt irányba. (Amúgy az egész állomás hangos a helységnevektől - a 43%-nyi analfabéta kedvéért). Ha az ajánlat egyezik a terveinkkel, akkor követjük az urat, aki sietve, szinte húz minket előre, és felháborodva hajtja el a konkurrens jegyárusokat - általában nem egy-egy szóval, hanem kifejtőleg, hogy mi az ő kuncsaftjai vagyunk, és - ha jól sejtem - arról is beszél pár gondolatot, hogy erkölcsileg mennyire támadható egy már szinte szentesített szóbeli szerződésbe otrombán betüremkedni. Ha másfelé akarunk menni, készségesen megmutatják, hogy melyik pénztárhoz fáradjunk, vagy átadnak minket egy másik jegyárusnak.
Ahogy a pénztárhoz, vagy magához a buszhoz érünk, megtörténik az effektív adásvétel. Érdekes, hogy itt nincs szükség alkura (illetve helye sincs). A jegyáraink mindig megegyeztek a helyiekével. A poggyász elhelyezése persze egészen más dolog. Ez zsákonként 5 dirhamot jelent - marokkói áron. Mint azt később egy helyi utazótól megtudtuk, ez nincs kőbe vésve, egyszerűen ennyi a kialakult ár, de ettől megállapodás szerint éppenséggel el lehet térni.
Az alkufolyamat kezdetén először is bedobják a zsákot a homokos, lítium bázisú kenőzsírtól és/vagy gázolajtól fénylő csomagtérbe - 70% eséllyel azzal a felével lefelé, ami 100% eséllyel a hátunkkal fog érintkezni. Ha tehát már szolgáltattak, itt az ideje, hogy az árról beszéljünk. Legyen mondjuk 20DH fejenként. A kairói bazársoron, és az indiai dobárusok állhatatos munkája által megacélozott szívünk erre már meg sem dobban, hanem jelezzük, hogy a mi ajánlatunk 5DH-ról szól. Ekkor kialakul egy kis vita, aminek a koreográfiája szerint mi más számot nem mondunk ki, mint az ötöt, illetve azt szemmel láthatólag hajlandóak is vagyunk odaadni. Ezt először nem akarják elfogadni, a csomag kidobásával fenyegetőznek, azt mondják, hogy akkor hagyjuk a francba az egészet, visszakapjuk a jegyünk árát, stb. Itt az ideje felszállni a buszra. Ezen a ponton vagy elfogadják az ajánlatunkat (de nem boldogan), vagy megkérnek minket, hogy szálljunk le, és tekintsük semmisnek a köztünk eddig született megállapodásokat, majd ahogy látják, hogy tényleg leszállunk, és elfogadjuk, hogy ebből nem lesz utazás, mégis elveszik az 5DH-t. Ilyenkor már egyáltalán nem elvtársi a légkör, de érdekes módon az üzlet nyélbe ütése után egy-két perccel már barátságosan, mintha mi sem történt volna, kérdezik, hogy merrefelé utazunk még, hol voltunk eddig, hogy tetszett, stb.
Ezen eseményektől függetlenül, legalább fél órával a busz indulása előtt, beindítják a motort. Ennek legfontosabb hozadéka, hogy az utastér gázolaj füsttel telítődik, amit a helyiek egykedvű nyugalommal vesznek tudomásul. Később, egy szállodai recepcióstól megtudtuk, hogy a motor beindításának az a szerepe, hogy jelezzék az utasoknak, hogy a busz nemsokára el fog indulni, tehát amit a menetrendben ígértek, tényleg valósággá fog válni. (Az ottani benzinárak a mieinkhez mérhetők; igaz, a gázolaj kb. 30%-kal olcsóbb).
A járó motorú buszra sorban szállnak fel a különböző árusok és koldusok. Sokszor előfordul, hogy portékájukat egy hosszú, érzékletes előadás keretében népszerűsítik, de a koldusoknál is többször tapasztaltuk, hogy nem egyszerűen végigmentek felfelé fordított tenyérrel, hanem alaposan kifejtették a helyzetüket, és az abból fakadó következményeket mind a maguk számára, mind pedig az utazóközönség szempontjából. Az én személyes kedvencem az a gyógyszerárus(?), illetve gyógyhatású készítmény értékesítő, akinek arcjátéka és testbeszéde érzékletesebb volt minden kollégájánál. Ha jól értelmeztem arab nyelven előadott székfoglalóját, a szer alkalmas volt pl. arra, hogy a májat és a gyomrot felcserélje egymással úgy, hogy azok működőképessége nemhogy csökkenne, de egyenesen jobbak lesznek, mint új korukban. De a lábnak sem árt, ha beveszünk két-három pirulát.
A busz egyszercsak dudál párat, és elindul - fedélzetén két árussal és egy koldussal. Ez már félreérthetetlen jele az utaztatás komoly szándékának, de azért még nem indulunk el, hanem csak kiállunk - mintegy 7 méter távolságra eredeti helyünktől. Innen egyébként már valóban csak néhány perc, és tényleg elindulunk. Az utaskísérő utánafut a már haladó járműnek, és felkapaszkodik rá a hátsó ajtón, majd kivárja az ilyenkorra előírt pár másodpercet, és becsukja az ajtót. (Csukott ajtóval elindulni szakmai kudarc a vezető és a kísérő számára egyaránt). Kinyílik a kapu, átgurulunk rajta, balra kanyarodunk... majd a manőver befejezése előtt újra nyílik az ajtó, és felszáll az első olyan utas, aki nem lépett be a kapun, hanem a pályaudvar elől volt kedve elutazni. És ez így megy 13-38 méterenként.
Ha a tényleges utazás közben le akar valaki szállni, jelzi az utaskísérőnek, aki tapsol kettőt. Ha a sofőr siket - mint ahogy erre volt példa -, nem történik semmi, mire a segítő újra tapsol - értelemszerűen ismét eredménytelenül. Ekkor előremegy szólni a vezetőnek, aki viszont felháborodik, hogy miért nem szóltak neki, és rálép a gázra, majd egy kilométer múlva, egy várakozni tilos tábla tövében mégis megáll. (Később észrevettük, hogy sokszor a buszmegállónak való helyeket jelölik úgy, hogy várakozni tilos - kivéve buszoknak. Elegáns megoldás).
A felszállók az út széléről integetnek - az esetek kisebbik hányadában sikertelenül. Nem gyűlnek össze egy kupacba, hanem akár 8 méterenként következnek. A szisztéma mindig ugyanaz: indulás, ajtócsukás, kettes fokozat, fékezés, ajtónyitás, megállás.
Hosszabb utakon meg szokás állni egy-egy pihenőhelyen. Ilyenkor gyakorlatilag mindenki leszáll, és a csomagját az ülésen hagyja, jelezvén, hogy foglalt a helye. (Elég hamar így tettünk mi is, és nem tapasztaltunk lopási kísérletet). Ezekben az esetekben is árulkodó a motor hangja. Ha nem állítják le, fél órán belül továbbmegyünk, ha igen, kajálós a megálló.
Az úticélunkhoz való megérkezéskor kiadogatják az összekent zsákjainkat, és atadják helyüket a szállás-kupeceknek.
