Hatodikos koromban iskolát váltottam. Az első órám ének volt egy alagsori kis teremben. Feltűnt, hogy az általam a korábbi években megismert gyakorlattól eltérően, a tanár megjelenése semmiféle hatást nem gyakorolt új osztálytársaimra, hacsak azt nem, hogy kettőzött erővel folytatták az alapvetően rohangálásban és ordításban megnyilvánuló szabadidős tevékenységeiket. Szűk negyed órára volt szükségük, hogy sírásba hajszolják az énektanárt, és további 4 percre, hogy a terem elhagyására bírják. Néhány hét alatt rájöttem, hogy ez az óra szokványos menete.
Nem ő volt az első az énektanárok sorában, és nyolcadikig további négy követte. Róluk csak homályos emlékeim vannak: a határokat mindenféle gátlás nélkül kitapogató gyerekek martalékául dobott fiatal lányok voltak. Egy kivételével. Róla szól ez az írás.
Nagyjából az utolsó félévben jártunk, amikor egy elsőre kellően határozottnak tűnő, magasan képzett fiatal nő dobta be úgy a törölközőt egy óra közepén, hogy az épület elhagyása után már csak egyszer, a hivatalos kilépésével kapcsolatos adminisztratív teendőket elintézni jött vissza. Az iskola vezetése elérkezettnek látta az időt, hogy pályára küldje csodafegyverét, az ének- zenetagozatosok tanárát, az énekkar vezetőjét, K nénit.
Ahogy határozott lépteivel bemasírozott a terembe, csend lett. Volt benne valami, ami legalábbis óvatosságra intett mindenkit. Nem tudtuk volna megmondani, mi az, de anélkül, hogy összebeszéltünk volna, kivártunk. Tulajdonképpen kedves volt. Elmondta, hogy nagyjából hogyan képzeli el az énekórákat, amivel persze a mi elképzeléseink jóformán összeegyeztethetetlenek voltak.
Énekelni kezdünk. Valószínűleg a vezénylés zavart meg minket, de - hihetetlen, vagy sem - tényleg énekeltünk. Ezt látva kedves mosoly ömlött szét arcán, pár másodperccel később pedig már szinte túlzó, áradó boldogságot sugárzott, melyet - az igazat megvallva - nem belőlünk, hanem az előadott mű nagyszerűségéből merített. Mivel ilyen, a művészetet átélő grimaszokat addig csak a szilveszteri TV műsorban adatott meg látnunk, végre beütött az az ismerős érzés, hogy mégiscsak jól fogjuk érezni magunkat. Ennek megfelelően vihorászni, és hülyülni kezdtünk.
Régi-új szórakozásunk hét másodpercig tartott. A nyolcadik másodpercben K néni egy kosárlabda termet kiszolgálni képes hangtechnikai berendezés erejével, kidagadó nyaki erekkel, és mindezek miatt utolérhetetlen hitelességgel ordította először csak úgy előre, utána pedig közvetlenül a legkevésbé szerencsés arcába, hogy pontosan ez az a fajta viselkedés, amit nem tűr el, amiből borzasztó nagy bajunk lehet. Nem tudom megítélni, hogy mennyi időn keresztül - az egyetlen, mindent betöltő hangforrás ő volt, mi pedig a szó szoros értelmében síri csendben voltunk, mert többségünknek - ideiglenesen - a légzése is leállt. A kiabálás végeztével lüktető üresség maradt a hangorkán helyén, hogy pár másodpercnyi totális csend után egy játékos "A" hang, majd az imént megszakított dallam csendüljön fel, és K néni a pillanat tört része alatt újra felvegye a magas művészettől boldog ábrázatát, és vidám szemeivel intsen nekünk, hogy szárnyaljunk vele mi is - mintha csak félénkek lennénk a közös énekléshez.
Az imént részletezett váltást - ahogy arról néhány alkalom alatt minden kétséget kizáróan meggyőződhettünk - bármikor, bárhányszor, bármilyen irányban tudta produkálni. Akár úgy, hogy a vidám üzemmód közben csak egy valakire ripakodott rá egyetlen mondat erejéig, a következő másodpercben pedig már padtársát dicsérte szemével. Száz szónak is egy a vége: K néni megállított minket, megcselekedte, amiről elődei (jogosan) álmodtak.
