A Magyarországról hazautazott japán vezető rengeteg otthonról hozott kaját és alapanyagot hagyott a hűtőben és a fiókokban. Semmi magyar, vagy akár európai ételt nem találtunk. Volt alga, moszat, tészták azonosít(hat)atlan összetevőkből kikevert szószokkal, és állatok húsából készült zúzalékok. Nem értettük, hogy hogy lehet az, hogy idejön egy ember Japánból és úgy tölt itt éveket, hogy minden ételt otthonról hoz(at); feltűnően távoltartja magát a magyar konyhától. (Lehet, hogy ettől a konokságtól működnek a japán termékek?).

Mivel mi elvből elítéljük az ilyen korlátolt hozzáállást, kihasználtuk a számunkra különleges lehetőséget, és azonnal nekiláttunk, hogy szisztematikusan végigegyük, amit csak találunk. A japán nyelvű zacskókon látott képes használati utasításokat bogarászás után, az angol nyelvűeket haladék nélkül hajtottuk végre, és utána is csak annyit vártunk, hogy a vállalhatatlanul súlyos égési sérüléseket elkerüljük.

Az élmény - kevés számú részélménytől eltekintve - mindent összevetve rettenetes volt. Az elkészült ételek penetráns ízűek, gonosz barnák, viszolyogtató állagúak és olyan szagúak voltak, mintha - épp csak pár csepp - dögkút esszenciát eresztettek volna beléjük.

Azonnal, ellenszavazat nélkül mentettük fel a távol-keleti középvezetőt az általunk korábban megfogalmaztott vádak alól. Ha neki ezek az alapízek (mégha az itteni zacskós kaják megfelelőiről van is szó), akkor a két konyha közötti távolságról szerzett tapasztalataink alapján pontosan el tudjuk képzelni, mit érezne, ha csülkös bablevest vagy túróstésztát kellene ennie.