Mikinél hallottam először A kilenc csodaszarvast Bartók Béla tolmácsolásában. (Nem összetévesztendő a magyar csodaszarvassal: ez egy román legenda; és akik elítélően szoktak nyilatkozni a románokról általában, azoknak a figyelmébe ajánlom a kilencszeres szorzót, ami a csodaszarvasok számát illeti). Persze Bartók nem volt velünk, így egy ősrégi, sercegős felvételről, lemezről kellett meghallgatnunk.

Amúgy Miki, amikor komolyzenét, vagy ahhoz kapcsolódó művet prezentál, mindig az a huncut mosoly bújkál a szemében, amit én szeretek, de egyúttal biztos vagyok benne, hogy Istennek nem tetszik. Nem egyértelmű, hogy ő mit gondol arról, amit be fog mutatni. Nem egyértelmű, hogy a jó jó-e, illetve a rossz rossznak számít-e.

A szóban forgó mű nem áll másból, mint hogy Bartók felolvassa a legendát. (A lemezen ez után következik az erre épülő megzenésítés, de most nem erről van szó). Amikor meghallottam, szinte rögtön elhúztam a számat, és arra gondoltam, hogy Bartóknak igazán nagy kár volt prózába vágnia, mert halk, erőtlen, színtelen hangon darálja a szöveget. Maradt volna a zenénél - bár a műveinek élvezete sem jön könnyen. Aztán nem sokat morfondíroztam ezeken, mert igyekeztem meghallani, hogy végülis mit mond.

Legközelebb csak a felolvasás vége felé jutott eszembe újra gondolkodni. Az történt ugyanis, hogy azon kaptam magam, hogy nem is hallom már Bartókot, csak megjelenik a fejemben a történet, képek formájában, a hangulatával, mintha ott lennék. Ekkor jöttem rá a trükkre: Bartók nem eröltetett ránk semmilyen értelmezést, semmilyen túlzó, vagy önkényesen értelmezett hangulatot (egy kis, a történet szempontjából releváns szomorúságon kívül), egyszerűen csak az agyunkba fecskendezte a történetet, hogy ott önállóan átélhessük. Ehhez pedig pont ez a monoton, személytelen felolvasás volt a legmegfelelőbb eszköz. Végső soron az olvasást szimulálta, annak fáradozást igénylő körülményeinek elhagyásával.

Ki merem jelenteni, hogy Bartók nem volt ripacs.