Már több, mint kilenc órája, hogy a zárka ajtaja hangos, fémes csattanással becsukódott. Azóta semmi. Csak sűrű csend, csak a priccs, a csupasz falak, a fajansz és a kagyló a sarokban. Meg a félhomály, amit a két méter magasan lévő kis ablak engedett derengeni.

Ervin egyszercsak felült, egy ideig maga elé meredt, majd állát mellkasához szorítva végignézett magán, és alig láthatóan elmosolyodott. Inkább csak a szemével. Hirtelen felpattant, és gyors, határozott mozdulatokkal sorban leszakította mind a hét gombját. Amikor végzett, jobb markába fogta őket, most már egészen jól láthatóan elmosolyodott, vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, és hozzávágta a gombokat az ágy melleti falhoz.

Négyet azonnal meglátott, sorban össze is szedte őket. Egy a matrac mögé esett, egy a WC mellé, az utolsót pedig a lábánál találta meg, mintha épp csak leejtette volna. Felvonta a szemöldökét, és megismételte az egészet. Aztán mégegyszer. És még vagy kétszázszor. Amilyen keservesen indult a nap, úgy elrepült végül.

Mire takarodót fújtak, kellemesen elfáradt. Ahogy hanyatt feküdt a priccsen, arra gondolt, hogy holnap megpróbálja előre kitalálni, hogy hova fognak esni a gombok. Sőt! Ki fogja tapasztalni, hogy hogy kell úgy dobni (nem csak úgy ejteni!) őket, hogy tudni lehessen, hogy hova fognak esni. Persze lehet, hogy ez holnapra még kihívó célkitűzés, de előbb-utóbb össze fog jönni.

Mielőtt elszenderedett, azt vette észre, hogy várja a reggelt. Ami nagyon nagy dolog egy börtönben.