A házunk egyik legnagyobb lakását arab fiatalok bérlik. Nem sokszor találkozunk, mert ők minden körülmények között lifttel járnak, én meg általában lépcsőzöm. Ma az egyikük halkan kopogtatott az ajtómon; csengőm nincs, félek, hogy csak zavarna a hangja zenehallgatás közben.

A srác elárulta, hogy mi tulajdonképpen szomszédok vagyunk, náluk, muszlimoknál pedig ezen a napon az a szokás, hogy körebjárják a körülöttük lakókat és egy kis édességgel kedveskednek nekik. Volt is nála két amolyan elvitelre típusú kis doboz, benne két különböző puding, illetve tejberizs szerűséggel. Nem csináltam titkot belőle, hogy kitűnő ötletnek és kedves gesztusnak tartom a dolgot, és nem haboztam elfogadni az ajándékot. Sőt, most hogy visszagondolok, kifejezetten kaptam utána. A szomszédnak nagyon tetszett a hozzáállásom, és kimondottam boldognak tűnt, amikor elköszönt. Utoljára még egy kis papírt nyomott a kezembe, és azt mondta, hogy azon a recept is rajta van.

 

Beszédes a történet, ami a recept másik oldalán áll. Dióhéjban arról van szó, hogy amikor az Özönvíz kezdett visszahúzódni, Ashura (Noé muszlim módra) és családja összegyűjtött a bárkán minden ételt, és finom pudingot főzött belőle. Tetszik, hogy nem kalkuláltak azzal, hogy a víz esetleg újra emelkedni fog, és jól jöhetnek még az itt-ott elejtett morzsák, hanem a lehetőségeikhez képest teljesítették, amit az egyszer élünk eszméje diktált nekik. Azóta szokás, hogy az emberek ezen a napon megosztják barátaikkal és szomszédaikkal az ételüket, és kifejezik az összefogás, az osztozás és a könyörület - vallások, társadalmi háttér és egyéb megosztásra is használható intézmények és gondolatok feletti - jópofaságát.