Dáviddal előre mentünk az Auranghabad környéki erőd legmagasabb pontjára. Ábel kis késéssel követett minket, és útközben helyi fiatalokkal elegyedett szóba. Ahogy meglátták Ábelt, rögtön kérdés nélkül újságolták neki, hogy a barátai (mi, a másik két fehérember) már fent vannak, és ők maguk is visszafordultak a kilátó felé, hogy elkísérjék hozzánk.

El voltak ragadtatva, hogy egy messzi országból származó emberrel találkozhattak, és beszélhettek vele. Megkínálták Ábelt cigarettával, de nem egészen kézenfekvő módon. A kínáló maga ugyanis nem rendelkezett a felkínált finomsággal, így egyik barátjának intett, hogy adjon a sajátjából, tüzet pedig a harmadik szereplő szolgáltatott. Ábel meglepetésére közülük egyik sem gyújtott rá. Ennek az is lehetett az oka, hogy mint később kiderült, a cigarettát sok helyen szálanként veszik, nem dobozzal. Más a nagyságrend.

Mi már elindultunk lefelé, amikor találkoztunk. A srácok már messziről nevettek, mutatták Ábelnek, hogy megtaláltak minket, itt vannak a barátai. Mindegyikükkel kezet fogtunk, váltottunk pár szót az országaink szépségéről, és átfutottuk, hogy ki mivel foglalkozik. Olyan boldogok voltak, mintha egy családegyesítésben sikerült volna oroszlánrészt vállalniuk.