Az egyik legaranyosabb gyermekdal így szól:
Mókuska, mókuska felmászott a fára
Leesett, leesett, eltörött a lába
Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg
Huncut a mókus, újra fára megy
Vessünk rá egy pillantást az alapvető elemzőkészséggel megáldott, hidegfejű óvodás szemével. Az első sor nem más, mint szokványos tényközlés: a képzettebb középsősök tisztában vannak vele, hogy a fa a mókusok természetes előfordulási helyének számít. A csoportból szinte senki nem fog gyanút, amikor a kedves rágcsáló munkahelyi balesetéről hall, hiszen - legalábbis a négylábú ló megbotlása óta - ismert, hogy bárki hibázhat. A lábtörés kicsit szétszórja a mezőnyt, amennyiben a gonoszabb gyerekek (kár)örömöt éreznek, másokat hidegen hagy, a szőke herceg feltűnésével hosszútávon kalkuláló kislányok pedig szánakoznak.
Az egymás kezét fogó, nagy íven körbe-körbe forgó gyerekek arcán akkor jelennek meg az aggodalom első árnyékai, amikor a doktor bácsit - eleve vészjósló feltűnésével egy sorban - mindjárt hippokratészi esküje megszegésére is felszólítják. Elkezdenek forogni az óvodásagyak. A mókus tulajdonképpen jogszerűen, a tőle elvárható módon járt el, amikor fára ment. Hogy a balesetének bekövetkeztében mekkora szerepe volt saját figyelmetlenségének, azt később kellene elbírálni, az orvosi beavatkozás szükségességének szempontjából azonban irreleváns körülmény. A mókusra hirtelen hideg, sötét magány borul. Nem számíthat senkire. Mire a gyerekek ezt végiggondolják, kihűlt, izzadt tenyerük kicsúszik társuk mancsából, merev mozdulatlanságban az ég alja felé bámulva kell elszenvedniük az utolsó sort, ahol végérvényesen egyértelművé válik: a mókust szisztematikusan el akarják lehetetleníteni, leglényegétől akarják megfosztani.
Az egészben az a leggonoszabb, hogy mindezt a gyerekek maguk éneklik el. Saját vékony hangjukon. Ez rosszabb, mintha a nagymama padlásán 1947-ben ottfelejtett teddy-mackó egy a világ elpusztítására szőtt tervet súgna ötéves megtalálója fülébe.