Időnként az interneten rendelek könyvet magamnak. Az egyik oldalon a kért könyv mellé ingyen kérhetek egy meglepetéskönyvet is. Kétszer tettem pipát a megfelelő jelölőnyégyzetbe, és mindkétszer kellemetlen volt a meglepetés. Pedig izgalmas dolog várni egy olyan könyvre, amiről nem tudom, hogy lesz-e köze ahhoz, amit rendeltem, vagy hogy ki, illetve milyen nemzetiségű lesz a szerzője, stb.
Mivel konokul hinni akarok benne, hogy a meglepetések alapvető természete mégis kellemes, egy antikvár könyv átvételekor körülnéztem a polcokon is, hátha rábukkanok valamire, amiről okom lehet azt gondolni, hogy jó lesz. Mivel az orosz szerzők művei, főleg a kisember-ábrázolások és a kelet-közép-európai életérzés egyébként nehezen megfogtaó jelenléte miatt, tetszeni szoktak, egy Tolsztoj könyvön akadt meg a tekintetem. Garin mérnök hiperboloidja volt a címe.
Hónapokig nem nyitottam ki, mert az rendben van, hogy Tolsztoj jó író volt, de az vajon véletlen-e, hogy erről az írásáról még soha nem hallottam? Nemrég rászántam magam, és adtam neki egy húsz-ötven oldalas esélyt. Nagyjából a legelején kiderült, hogy a könyv jó. Egy a '20-as években játszódó sci-fi - krimiről van szó, amit elég nehéz letenni, mert a története sodró, a szereplői élesen megrajzoltak, és az egész mű irodalmilag is értékes: nem csak a kor technikai fejlődésről szőtt álmai és jóslatai látszanak belőle, hanem azt az érzetet is kelti, hogy a szereplők a könyvben játszott szerepükön kívül, általában a világról is gondolkodnak. Az egyik zseniális, de gátlástanaul célratörő szereplőt üldözők egyike (mert gátlástalan zseniből, meg üldőzőből is több van persze, és a szerepek sem mindnig egyértelműek, vagy ugyanazok), két hajsza között pl. ilyesmiken gondolkodik:
"-Nevetésgesen, ostobán végződött az egész - felelte Wolf. - Nagyon rövid idő telt el még azóta, hogy az ember megszűnt négylábú lény lenni és sikerült a hátsó végtagjaira állnia. Túl nagy súllyal nehezedik még rá szellemi sötétségben eltöltött állati múltjának millió meg millió évszázada. Félelmetes dolog az emberi tömeg, ha nem vezérli egy nagy eszme. Nem szabad az embereket vezetők nélkül hagyni, mert akkor megint négykézláb akarnak mászni."
Jó, hát el volt keseredve az üldöző, talán túlzott is egy kicsit, de nekem tetszik, hogy egyáltalán gondolkodik. Bármi másról, mint a közvetlen feladata éppen. Egy gyönyörű, intelligens, de az ún. rossz oldalon álló nő pedig pl. egy, az ügyhöz szorosan nem kötődő, nápolyi múzeumlátogatás alkalmával gondolkodott el a világ dolgairól:
"Mondhatnak amit akarnak, a régi Rómának és a reneszánsznak durva ízlése volt. Ezeknek az embereknek nem volt érzékük a cinizmus finomságai iránt. Megelégedtek a felhigított borral, lomhán csókolóztak dús keblű és erényes nőkkel, s izmaikkal és vitézségükkel kérkedtek. Önmagukat túlélt századok holt terhét cipelték magukkal, merő kegyeletből. Nem tudták, milyen érzés kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel robogni versenyautón. Vagy gépkocsi, repülőgép, villamosság, telefon, rádió, lift, divatos szabók és csekk-könyvek segítségével (hiszen tizenöt perc alatt annyi aranyat kaphat az ember csekkre, amennyit az egész ókori Róma nem ért meg), az utolsó cseppig kisajtolni az élet minden pillanatából a gyönyört."
Gondolatainak igazságtartalma és relevanciája talán még vitathatóbb, mint a nyomozó kollégáé, de tetszik a bátorsága, ahogy él a jogával, hogy azt gondoljon a múltról és a köréje teremtett kultuszról, amit akar. Én egyszer a Varázshegy, illetve a Mario, a varázsló alapján kezdtem Thomas Mannt olvasni. De nem tetszett. Felszabadító volt rádöbbennem, hogy ha én azt gondolom róla, hogy nekem nem jó, akkor nekem nem jó. Nem kell olvasnom. Persze a kötelező olvasmányokkal sakkban tartott iskolások nincsenek ilyen könnyű helyzetben, de a szabotázzsal még ők sem kockáztatnak annyit, mint aki egy kanmedve kezéből akarja kicsavarni a málnát.
