Puneban időben megkérkeztünk a távolságibusz-állomásra, ami tömve is volt inulásra kész példányokkal, de a miénk nem volt ott, bár volt egy üres hely, ahová más busztársaságok dolgozói ígérték a mi járatunkat, csak várjunk türelemmel. Némelyünk a cuccot őrizte, mások palackos vízért, meg rágcsálnivalóért mentek, Dávid meg utánanézett annak a gyanús busznak, ami a mellettünk lévő út másik oldalán állt.

Az volt a buszunk, és már nagyon türelmetlenül vártak minket, hogy miért csak most jövünk - noha ők nem voltak a helyükön. Átkeltünk a széles úton, amiről nem tudom megmondani, hogy hány sávos volt, de két-három teherautó elfért rajta egymás mellett, akár egy motorost is maguk közé fogadva. Vakító fényszórók, és kivilágítatlan járművek sorjáztak, köztük kellett futva átjutni. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az indiaiak éjszakai közlekedésére jellemző, hogy lámpa nélkül, vagy reflektorral mennek, a tompított fényt csak jelzésként, egy-egy másodpercre kapcsolják be). A busz a szokványos indiai buszok képét mutatta, azzal a különbséggel, hogy a szélvédője nagyon lelkiismeretesen le volt takarítva. Behánytuk a zsákokat a csomagtérbe és elfoglaltuk a helyeinket leghátul. Alvó járatról lévén szó, a helyeink nem székek voltak, hanem olyan ágy szerűségek, amiket 107%-os műszállal borítottak, és kötelezettséget vállaltak rá, hogy soha, amíg a busz áll a lábán, nem fogják kitakarítani őket.

A buszon - minden korábbi és későbbi útunktól eltérően - csak fehéremberek utaztak. Közülük egy spanyol lánnyal elegyedtünk szóba, akivel kölcsönösen megosztottuk az indiai kultúráról szerzett addigi benyomásainkat. A lány közvetlen kapcsolatot alakított ki a vezetővel, pl. abból a célból, hogy az bármikor megálljon neki, amikor pisilni szeretne. De csak úgy, csevegni is előrement néha. Egy ilyen alkalommal olyan arccal jött vissza, mint aki csodát látott: a busznak nincs szélvédője, a hős sofőr pedig, aki a menetszél miatt nem ment lassabban, mint egyébként tenné, kabátban és valahogy az arcára is integrált fejfedőjében ült a volán mögött.

Ahogy az egy lelkiismeretesen megrendezett filmben is történne, eleredt az eső - monszun jelleggel. Azt mondták a helyiek, hogy ilyenkor ez már nem szokás, de azért elő-előfordul néha. Ezzel is dacolt a vezető, de amikor tényleg átláthatatlanná vált az esőfüggöny, olyankor azért megállt pár percre. Ezért igazán nem nehezteltünk rá. A pilótafülkét időnként összenyitották az utastérrel, jól átszellőztetve a buszt. Elméleti fizikai járatlanságom miatt nem tudom megítélni, hogy az összenyitott pilóta- és utasfülkének nagyobb-e a légellenállása, mintha csak a sofőrfülke lenne szabad előrefelé, de az biztos, hogy egyrészt hatékonyság szempontjából mindkét eset az előre nyitott kutyaházzal futáshoz hasonlít, másrészt szélvédővel buszozni összehasonlíthatatlanul elegánsabb megoldás.

Az egyébként mindössze háromszázegynéhány km-es út így a tervezett 12 helyett 15 órásra sikerült. A három órás csúszásban oroszlánrésze volt annak, hogy reggel, már világosban, két rendőrnek is feltűnt, hogy a busz hiányossága extra jövedelmhez juttathatja őket. Az is szóba került, hogy az utasok dobják össze a kenőpénzt, de ezt mi inkább tréfának tekintettük. Egy izraeli srác elővett ugyan egy ezrest, de végül erre sem volt szükség, valahogy / valamennyiért megoldódott az ügy.