Irigylem azokat az embereket, akik bárhol, bármikor, bármilyen testhelyzetben tudnak aludni. Nekem ehhez legalább egy vízszintes felületre van szükségem. Az utóbbi években jópárszor előfordult, hogy buszon, vagy vonaton kellett utaznom 8-15 órát. Aludni még mindig nem tudok, "csak" annyit értem el, hogy az idő elviselhető sebességgel telik, és órák reppennek el valamiféle alfa állapotban. Ma már egy hétórás út nem igazán keserít el.

Az egyik mostani buszos utazáson örömmel tapasztaltam, hogy az ülések úgy vannak kialakítva, hogy a támlát is annyira hátra tudom dönteni, hogy még az oldalamra is fordulhatok akár, és a lábamat is ki tudom nyújtani. Azaz fogok tudni aludni. A felismerést követő pihenő után az álom istenének nyugalmával szálltam vissza a buszra. Rövid fészkelődés után nyújtózkodtam egyet, hátradöntöttem az ülést, és ki akartam nyújtani a lábam. De a szemem sarkából valamit észrevettem. Amíg távol voltam, az előttem lévő dupla ülésen helyet foglaló négytagú család legfiatalabbik képviselőjét elszállásolták az ülések alatt. Ott, ahol az én nyújtott lábamnak lett volna a sokszor sok óra alatt jól megérdemelt helye!

Maradtam a hajlított térdnél és a részleges alfa állapotnál. A három hét alatt volt ugyan, hogy járművön ki tudtam nyújtani a lábam, de egyes más körülmények nem alakultak olyan kedvezően, mint ezen a buszon. Nem baj, nem adom fel, biztos velem is meg fog történni még, ami Ábelnél rendszeres: a legszebb álmából rázzuk fel, amikor hajnalban megérkezünk egy új városba.