Nyolcra mentem a Hepa B ismétlő oltásomért az oltóközpontba. Érkezésemkor kihalt volt a terep: néma csend, és félhomály. Azért megnyomtam a megfelelő gombot a sorszámomért, és benyitottam. Szinte meg voltam lepve, hogy nincs bezárva az ajtó. Egy házaspár ült bent, épp az ilyenkor kötelező formanyomtatványt töltötték ki. Felkapcsoltam nekik a villanyt – meg magamnak is: egy 7 fokos reggelen meg kell ragadni minden vidámító lehetőséget.

A feleség végzett előbb a papírmunkával. Utána habozás nélkül az egzotikus betegségek polcához lépett, és szisztematikusan begyűjtött a táskájába mindent, amit tudni lehet a csúnya halál változatokról, a vérzéses lázakról, és a hidegrázós híg fosásokról. Gondolkodtam rajta, hogy inkább adok neki egyet a szintén karnyújtásnyira lévő gyerekkönyvek közül…

Mivel csak ismétlő oltásra mentem, elvileg nem kellett újra kitöltenem az adatkérő formanyomtatványt. Aztán elgondolkodtam, hogy életszerű-e, hogy nem kell kitöltenem, amikor ujjnyi vastag stócokban állnak a polcon. Mivel a munka egészségtelenül hirtelen megkezdése előtt az ott dolgozók még nevetgéltek fél órát, majd csendben voltak egy másik felet, végül csak kitöltöttem. Csak a rend kedvéért írom le, hogy nem kellett volna; a kutya nem kérte.

Az oltás maga – adminisztrációval és fizetéssel együtt – két percet vett igénybe. A kapunál leadtam a kis be- és kilépő papíromat. Múltkor a kilépés időpontját kellett ráírnom, aztán szignálnom, de most azt mondta az őr, hogy a doktornővel kellett volna aláíratnom. Erre őszintén csak annyit tudtam mondani, hogy sajnálom, hogy így alakult, és kisétáltam. Ma 1:1-re állok a bürokráciával; igaz, még nincs vége a napnak.