Soha nem tudtam jól rajzolni. Csak egy bizonyos típusú fejet tudok érdemben papírra vetni – azt is csak profilból. Ugyanakkor tapasztaltam, hogy nagyon sok múlik az alkalmazott technikán; az pedig tanulható.

Még kisiskolás voltam, amikor a rajztanárnőm mutatta – persze a többieknek is –, hogy henger alakú tárgyakat úgy lehet szinte élővé varázsolni, hogy félköröket kanyarítunk sűrűn egymás mellé – pl. grafittal. Ha még szolidan árnyékoljuk is, el is gurul a lerajzolt tárgy. Az ajánlásnak megfelelően készítettem egy kis faágat, és teljes bizalommal adtam be az óra végén. Nagyon elégedett voltam, úgy éreztem, hogy ennél jobbat nem hogy én nem tudnék csinálni, de objektíve sem létezhet ennél sikerültebb faág ábrázolás. A következő órán kaptam rá egy hármast.

Évekkel később szortíroztam a szekrényemben a régi papírjaimat. Megdöbbenve láttam, hogy egy ágacska keveredett közéjük. A lapot, amin volt, meg is hajlítottam a hossztengelye mentén, nehogy leessen róla, aztán darabokban kelljen összekaparni. Ekkor vettem észre a lap egyik sarkában a pirossal bekarikázott hármast.