Ervin gyors, rövid léptekkel igyekezett hazafelé az étteremből. Haragudott magára, mert már sokadszorra történt meg vele, hogy nem kapta meg a mindenkinek kijáró tiszteletet, ráadásul részben azért, mert saját megítélése szerint is szerencsétlenül viselkedett: nem tudott elég határozott lenni, még egy egyszerű rendeléskor sem. Most pl. lengyel kelbimbót evett, amit lányos zavarában rendelt, és egyáltalán nem esett jól neki, csak valami értelmetlen kötelességtudattól hajtva tuszkolta le torkán a zöldségeket. Mindig megfogadja, hogy legközelebb másképp lesz, de végül mindig kísértetiesen hasonlóan alakulnak az események. Egyre jobban belelovalta magát az önsajnálatból táplálkozó, elkeseredett dühbe.

A sarkon hirtelen egy edzőnadrágos, egészen rövid ujjú pólót viselő, vastagnyakú, borostás férfi lépett elé. Ervin nem tudott kitérni: a képregények klasszikus bűnözőarcával rendelkező ember elállta az útját. Ervin résnyire zárta szemeit, behúzta a nyakát, és izzadt tenyerét kordbársony nadrágjához szorította.

– Na kapd elő a tárcát, órát pajtás, vagy bántani foglak! Csúnyán… – mondta rekedtes, lazának szánt, de félreérthetetlenül erőszakos hangon a támadó. Ervin megrémült. Szemeit nagyra nyitotta, és rámeredt az őt inzultálóra, de aztán gyorsan el is kapta tekintetét. Remegő kézzel lecsatolta óráját, és félve odanyújtotta a borostásnak, majd ahogy az megfogta, rögtön visszahúzta a kezét. Ezután a zsebébe nyúlt, majd egy pillanatra tétovázott. Hirtelen egy kisméretű pisztolyt húzott elő. Támadója erre egyáltalán nem számított, így kinyújtotta kezét Ervin felé, hogy átvegye remélt zsákmányát. Ervin azt gondolta, ha volt ideje egyáltalán gondolkodni, hogy most következik a beígért verés. Egyet hátralépett, és a pisztoly csövét, groteszkül behajlított karral ugyan, de egyenesen az agresszor homloka felé irányította.

– Baz’meg… – szólt az meglepetten, tétován, és olyan hangsúllyal, mintha az életét tette volna fel a geocentrikus világkép védelmezésére, és épp most súgták volna a fülébe az ez ellen szóló bizonyítékok kétharmadát. Ervin keze nagyon remegett. A másik talán mondani akart valamit, de Ervinnél elszakadt a cérna, és egy görcsös rándulással meghúzta a ravaszt. Az útonálló arca kifejezéstelenné vált, és egy vértől vöröslő lyukkal a homlokán, csonthangú puffanással összeesett.

 – Baz’meg… – szólt Ervin elszörnyedve, majd az utolsó pillanatban még megszorította a kezéből épp kicsúszni készülő revolvert.