A hétvégén a kezembe került egy II. világháborús képeslap. A kép erős, majdnem vidám színekkel ábrázolt egy békebeli, otthonos, polgári szobabelsőt, ami azonban érzésem szerint a képeslap készültének idejében már erősen anakronisztikus volt, és inkább a késő XIX. század hangulatát árasztotta. Az ablaknál, egy hintaszékben, egy végtelenül szomorú, kackiás bajszú huszár ült. Onnan tudom, hogy huszár, hogy felül egyenruha volt rajta. Lábait kockás pokróc takarta. Feltételezem, hogy a fronton sérült meg. Az ablakon a két szempontból is a világon egyedülállónak tűnő lova nézett be rá. Egyrészt arcának szomorúsága, ha egyáltalán lehetséges, még a gazdájáét is felülmúlta, másrészt szemei nem a lovaktól megszokott módon oldalra, hanem előre tekintettek. Egyenesen a parkolópályás katona látószerveibe, aki természetesen viszonozta a hűséges állat tekintetét, sőt karját is kinyújtotta felé, de el nem érhette.

Érteni vélem, hogy a képeslap propaganda célokat szolgált: a háborút romantikus, hazafias hőstettek összességeként ábrázolni. De ha jobban belegondolok – ami szerintem a kép nem rendeltetésszerű használatának minősül –, nem tudom összerakni hogy ki küld ilyen képeslapot. Aki a fronton, vagy odafelé úton van? Mit üzen vele? Hogy csak vicceltem, nem lőtték el a lábaimat? Vagy hogy sajnos ellőtték a lábaimat, de a kórház jópofa?

A készítő (vagy életszerűbben a megrendelést végrehajtó) üzenete is érdekes kérdés. Szerintem egyértelmű, hogy a hivatalos változat szerint a huszár amiatt van végtelenül elkeseredve, hogy nem lehet a csatamezőn, illetve hogy véglegesen harcképtelenné tették, és általában: egy életre le kell mondani a boldog katonaéletről.

Vagy amiatt szomorú, amit a háború előidézői közvetve tettek vele? (Gyakorlatilag gyököt vontak az életéből). Nem tudom. Amikor először ránéztem a képre, és elhelyeztem a kor általam ismert viszonyai között, azonnal betalált az üzenet. Aztán ahogy gondolkodni kezdtem rajta, kuszábbá, több esélyessé, többféleképpen értelmezhetővé vált a dolog. Ahogy gondolkodni kezdtem.