A világ szerencsésebbik részen vannak vidámparkok, a szerencsések közül az elsőkben pedig ezek jók, és az egyébként nem kimondottan olcsó belépő ellenében, elég sok instrumentumot lehet használni. A nővéremmel, a sógorommal és két unokaöcsémmel az olasz, Garda tó környéki Gardalandban jártam ’92-ben. Ez volt az első nagypályás vidámparki élményem.

A belépés után nem tudtuk nem észrevenni a panelház magasságú hullámvasutat. Mivel a két unokaöcsém testtömege és magassága még összeszorozva sem érte el a szabályok szerinti biztonsági minimumot, a sógorommal álltunk be a sorba. (Ekkor még nem volt biztos, hogy a gyerekek maradandó lelki károsodás nélkül vészelik át ezt a próbatételt). Pár percen belül sorra kerültünk, és beülhettünk a vasút egyik relatíve elöl lévő kocsijába. Innentől kezdve semmi különleges nem történt ahhoz képest, hogy hogy működik egy jó hullámvasút, de az én korábbi tapasztalataimhoz képest a csodával volt határos, ami várt ránk. Tehát 45 fokban felhúztak minket valami ésszerűtlen magasságba, ott egy rövid vízszintes szakasz után élesen balra fordultunk, majd a szabadeséssel határos zuhanásba kezdtünk. Innen – már nem emlékszem, milyen sorrendben – egy spirál és egy ördögkanyar következett. Valahol ezek között ocsúdtam fel annyira a boldog röhögő görcsömből, hogy át tudtam nézni a mellettem ülő sógoromra. Ő épp ekkor ocsúdott fel annyira a boldog röhögő görcséből, hogy át tudott nézni rám, hogy nekem hogy tetszik a mutatvány. Ettől aztán annyira röhögni kezdünk, hogy az nekem – legalábbis ideiglenesen – a látásom kárára ment, mert egyrészt ömlött a könnyem, másrészt elég nagy volt a kockázata annak, hogy a fokozott rekeszizom működéstől esetleg kiugrik egyik, vagy mindkét szemem, így csak résnyire tarthattam nyitva őket. Egyrészt azért, hogy még behatóbb vizuális élményhez jussunk, másrészt lelkiismeretességből, még mentünk vagy négy-öt kört.