Ha jól vettem észre, az utóbbi jópár évben kifejlődött egy a vidéki Amerika életéből témát merítő filmes iskola. Sok mozzanatban rá lehet ismerni tipikus amerikai életképekre, de azok nem a gyakran tárgyalt new yorki, vagy kaliforniai környezetből ismerősek, hanem talán csak más filmek vágóképeiből, vagy egy rövid, utazásos jelenet háttereként emlékezhetünk rájuk.

A Napoleon Dynamite végig egy egészen kis városban játszódik. Főszereplője egy a fogyatékosság határán egyensúlyozó(?), általános iskolás srác. A valósághoz való kötődése lazának mondható: alapvetően az élet erre alkalmas részeit a fantáziájában éli meg, és kérésre vagy anélkül, be is számol a tapasztalatairól – bár kissé nehezen tolerálja, ha értetlenségbe ütközik.

Amint előkerül egy újabb szereplő, azonnal látszik rajta, hogy valahogy nem normális. Ha nem látszik azonnal, akkor pár jelenettel később hirtelen derül ki. Annak ellenére, hogy a főhősökre egy hibernált aranyhörcsög klónjáról készült rajzot sem szívesen bízna az ember, hétköznapi céljaik követése közben tulajdonképpen ugyanolyan kis kudarcokat és sikereket élnek meg, mint bárki más. Értékesnek mondható tulajdonságokat (pl. feltétel nélküli barátság, vagy manír mentesség) pedig csak tőlük láthatunk.

A filmben egyébként szerepelnek normális emberek is. De valahogy normálisságukat nem tudják „termőre” fordítani: őket nézve nem jutott semmi az eszembe, amitől nekik jobb lenne, mint a hülyéknek. A hülyék egyetlen valós problémája a többiek, saját értetlenségükből és uniformizálási vágyukból fakadó kártékony tevékenysége.

Szóval ha már nem normális az ember, azt javaslom, legyen következetesen nem normális, mert ha mások, illetve bizonyos viselkedésformák jónak, a többihez képest valami fajta érték alapon kitüntetettnek tűnnek, az csak azért van, mert nem nézzük őket elég messzi, a soha meg nem kérdőjelezett, készen kapott érték-csomagunkból kikandikáló perspektívából.