Tegnap este viszonylag hirtelen éhes lettem, és Mikivel pont ugyanez történt, úgyhogy az ő ötlete alapján, az én ajánlásommal lementünk a Márvány menyasszonyba vacsorázni.

Már a bejáratnál egyértelművé vált a kiömlő cigányzene alapján, hogy bent nagypályás, magyaros vendéglátás folyik. Ennek ellenére bementünk, hiszen az igazán tanulságos esetek mind a komfort zónán kívül esnek meg. A rövidgatyánkon és a bringákon kicsit meglepődött a fogadó pincér, de a fal mellé leparkolhattuk a bicikliket, és készségesen mutatott egy szabad asztalt. Azért látszott rajta, hogy fel van készülve egy szabotázs akcióra: külső jegyeinkben mégiscsak jelentősen elütöttünk a célközönségtől.

A kerthelyiség tömve volt turistákkal, de volt egy magyar asztal is. Hangos nép(?)zene, aztán cigánymuzsika szólt a színpadról. A spanyolokkal ostort csattogtattattak, a németeket táncoltatták, a japánokkal bort itattak. Ez utóbbi akciónál kíváncsi voltam, hogy visszaélnek-e a híres japán alkoholérzékenységgel. De nem.

A nép- / cigányzenei együttes három hölgy tagja közül kettő egyértelműen külön bekezdést érdemel. Szerintem egy szépségkirálynő, és kétpetéjű, de rá egypetéjűként hasonlító ikerpárja lehettek. A cigányzenei blokk alatt a kedvencem a klarinétos figura volt, aki a cimbalmos legnagyobb rajongójának bizonyult: a komolyabb futamokat mindig elismerő ajakbiggyesztéssel nyugtázta, a boogie pedig az egész testét berezonálta, bár nem igazán látványos mértékben.

A közönség soraiban alapvetően kétféle ember volt – rajtunk, harmadikféléken kívül. Az első csoportba azok a korosodó férfiak és nők tartoztak, akik szinte az extázisig élvezték a rájuk irányuló figyelmet, meg a műsort; sőt arra is fel voltak készülve mentálisan, hogy felrángatják őket a színpadra. A másik csoportot az első csoport nőnemű leszármazottai alkották, akik alfa állapotban próbálták átvészelni az estét, és a fizikai fájdalom határáig unták magukat.

A jelenséget magyarként átélni mindenképpen tanulságos volt, hiszen láthattuk, hogy mi az az egyébként halott hagyomány, amit csak a turisták pénzéért tartanak életben. A világban máshol ilyesmik talán a bojtos sapkás őrségváltások, meg a hintós séták.

A személyzet egyébként profi, de nem igazán kedves, bár a ránk osztott koranegyvenes pincérnő talán háromszor is ránk mosolygott az este során. A kaja elfogadható volt, az árak nem túl elrugaszkodottak.