A National Geographicon láttam régebben egy műsort dél-amerikai múmia feltárásokról. Ezek a párezer éves holttestek, általában jónéhány réteg textilbe vannak csavarva; hogy azon belül mi a helyzet, azt problematikus kideríteni, mert a legkisebb beavatkozástól is könnyen roncsolódhat a test. Ezért a leleteket a kiemelés után, úgy ahogy vannak, megröntgenezik.

Persze az Andok körülményei között nem elvárható, hogy minden modern eszköz rendelkezésre álljon. Gondolom, röntgenezni is leszállították az archaikus hullákat valami közeli városba, aztán az elkészült képeket már a helyszínen vizsgálták a tudósok. A műsor szerint a feltárás hősei, ha nem is váratlan, de embert próbáló nehézséggel találták szembe magukat: a kórházakból ismert, neonfényes, csíptetős nézegetőjük sem volt a helyszínen. De az egyik briliáns intellektusú szakember látomás szerű ötlettől vezérelve egyszercsak a természetes fény felé fordította a felvételt, és a csoda megtörtént: mindenki látta a múmiák csontjait és szövetmaradványait.