Elolvastam Karel Capek Kínos történetek című novelláskötetét. Röviden azt tudom mondani róla, hogy jó volt. Ha belegondolok, nekem főleg az tetszett az írásokban, ami máshogy történik, mint ami szokványos, illetve ami nem történik meg.
Például vadidegen emberek tisztázatlan körülmények között találkoznak egymással, és együtt szembesülnek egy elsőre megoldhatatlannak látszó rejtéllyel: egy hómező közepén kezdődő és végződő néhány lábnyommal. Az olvasó közben el sem tudja képzelni, hogy milyen épeszű megoldás létezhet egyáltalán. Semmilyen. Vagy legalábbis nem jönnek rá.
Vagy. Egy idős úr vendégségbe készül, de nincs vállalható inge, amit felvehetne. Van azonban valami homályos emléke, hogy mintha a múltkor is vett volna vagy hat darabot. Meg azelőtt is. Párszor. De akkor azok hol vannak? Vagy csak akart venni? Gyanakodni kezd, és feltöri a házvezetőnője szekrényét, ahol több ilyen garnitúra inget talál, plusz a volt felesége ruhatárának is egyfajta keresztmetszetét. (De miért nem kezd ezekkel valamit a házvezetőnő? Miért csak ellopja, aztán tárolja? – a szerk). A nő hazaérkezésekor látja, hogy átkutatták a holmiját és a titkára is fény derült. Nagyon bántja, hogy tolvajnak tartják.
Vagy. Egy ember meglepően könnyen megtanul repülni, még igazi rutint is szerez. (Egyszerűen úgy kell csinálni, hogy először pár hosszabbat lépünk, aztán már kicsit magasabbra is, és onnantól már tényleg semmi nehézség nincs benne, csak szállni kell 3-10 méteres magasságban). Mivel azért ez mégis különlegességnek számít, eldicsekszik egy testnevelő barátjának, aki persze szkeptikus. Abban maradnak, hogy egy különböző, a témában érintett szakértőkből álló bizottság előtt megismétli a mutatványát. Ahogy hozzálát, azonnal, majd ismételten többször leállítják, mert helytelenül lép, rosszul helyezi a súlypontját, stb. Szóval nem szabályosan, nem a fizikai és anatómiai törvényszerűségeknek megfelelően jár el. Néhányadik próbálkozásra aztán, teljes összpontosítással, sikerül egy olyan sutát „repülnie”, hogy a bizottság nem találja egyértelműnek, hogy nem ugrott-e inkább. Végül feladja a küzdelmet, és soha többet nem tud repülni.
Szinte mindegyik novellára jellemző, hogy a cselekmények általában a fejekben játszódnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy ki mit gondol, hogyan vívódik, mit érez – és nem azt, hogy mit csinál, hova megy, stb. Megvizsgálom Hrabalt is.