11 éves koromban elköltöztünk egy másik városba, így iskolát is kellett váltanom. Mindkét suliban menzás voltam. A váltás előtt egy külön épületbe, a Stadion étterembe jártunk át, aminek egyébként a gyerekek ellátásán kívül, egyéb funkcióját nem fedeztem fel. A berendezés, illetve az elrendezés is egyértelműen az önkiszolgáló jelleget erősítette. Ezen a menzán – valami homályos oknál fogva, de mindenképpen szokatlan módon – erőfeszítéseket tettek az egészséges táplálkozás terjesztésére. Így pl. minden második pénteken tonhal volt a főfogás, ami relatív iszonyt váltott ki a nebulók nem elhanyagolható hányadából. Nekem viszont a kedvenceim közé tartozott, ezért csak rajtam múlt, hogy mennyit eszem belőle. Márpedig én már akkor is úgy voltam vele, hogy ha csinál valamit az ember, azt csinálja nagyon komolyan. A reform(konyha) törekvések másik megnyilvánulása a desszertként értelmezett, persze mindig az idénynek megfelelő, és Magyarországon könnyen elérhető gyömölcs volt. A legsúlyosabb tétel – komolyan vehető versenytárs nélkül – a Túrórudi volt.

Az új iskolában, az általában megszokott módon, az épület földszintjének egy félreeső szárnyában volt a kajálda, ahol tonhallal soha nem találkoztam. Gyümölccsel sem. A tonhal hiányát sajnáltam, de mivel a pörköltek és sültek iránt is gyengéd érzelmeket tápláltam, a helyzetet nem éltem meg drámaiként.

Amik viszont ezután történtek, azoknak gyanúm szerint meglehetős szerepük volt abban, hogy később pesszimista emberré váltam.

Először egy szomorú kedd délben láttam meg, hogy az ebéd tejbegríz. Értetlenkedve néztem körbe, aztán vissza a tejbegrízre, aztán a többikre. Az arcukról próbáltam leolvasni, hogy különös eseménynek számít-e, hogy ezzel – a maga kategóriájában amúgy általam is elismert – desszert jellegű készítménnyel alázzák meg az ártatlan gyerekeket. Mielőtt eltakartam a szememet, azt kellett látnom, hogy nemcsak, hogy nem ritka eseményről van szó, hanem kisebbfajta ünnepként élték meg, ha ez volt az ebéd. Az ebéd. Nem a desszert a tonhal után, hanem az ebéd.

Azt a péntek 13-át viszont soha nem fogom tudni elfelejteni, amikor a szokásos, reményvesztett sorbanállás közben, addig soha nem látott objektum került a szemem elé. Egy halványsárga téglatest, barna hártyával a tetején, leöntve egy kakaónak nevezett, de annál vizesebb konzisztenciájú, és mégis sötét színű folyadékkal. A hírhedt piskótakockával álltam szemben. Megkeményítettem a szívemet, és megint körülnéztem. Ugyanazokat a vidám, ünnepi arcokat láttam magam körül. Mindenütt. Azóta képtelen vagyok csodálkozni.