Törökországban – többek között – modern, nagy befogadóképességű távolsági buszokkal lehet a nagyvárosok között közlekedni. Egy-egy ilyen út akár tizenegynéhány órán át is tarthat. Az ember kondicionálható ugyan az ilyen utak átvészelésére – elsősorban úgy, hogy többször ismétli ezt az egyébként alapértelmezés szerint kellemetlen gyakorlatot –, de azért minden, a kényelem fokozására tett kísérletet érdeklődéssel fogad. Az egyik ilyen a földiutas-kísérő intézménye. Ennek a szakembernek a feladata kettős. Egyrészt az utasokat szolgálja ki, frissítőkkel (teával, vagy kávéval), esetleg valami harapnivalóval, illetve az út alatt betesz egy DVD-t, vagy videokazettát, aminek a tartalma egy másik történet lehetne. A másik fő csapásirány a sofőr segítése.
A sofőr és a kísérő kapcsolata, úgy tűnik, szigorú, íratlan(?) szabályok szerint működik. Az első szembetűnő dolog, hogy a hierarchikus távolság kettejük között óriási. A vezető egy jókora gép ura, az utasok biztonságos célba jutásának személyes felelőse, és lenézett segítőjének bálványa, aki benyomásom szerint relatíve sokat álmodozik arról, hogy egyszer ő is buszvezetővé válhasson.
A hosszú utak során autópályák mentén lévő pihenőhelyeken lehet egy kicsit mozogni, levegőzni, kényszeres vásárlásba sodródni, illetve szükséget végezni. A kísérő ezen alkalmakkor mintha a buszra figyelne, illetve tartja a verbális kapcsolatot azzal, aki egy seprűre szerelt slaggal lemossa a járművet – függetlenül attól, hogy az koszos-e, vagy sem. Várakozás közben a busz motorját túráztatja. (Erre egyébként praktikusan két esetben nincs szükség: hideg, illetve meleg motornál. Itt épp az utóbbi a helyzet). Indulás előtt számon tartja, hogy minden utas felszállt-e a buszra. Ha mindenki fent van a buszon, annak jobb oldala mentén vezényli a parklóhelyről való kitolatás, illetve az elindulás folyamatát. Fontos, hogy ezt 93 dB-nél halkabb hang kiadásával, illetve túlságosan szűk, visszafogott mozdulatokkal nem kísérheti. Azaz ordítva, és a kívánatos kormánymozdulatokat egy pantomim művész lelkesedésével túljátszva jelzi a sofőrnek, hogy mit és hogyan kell tennie. Eközben a sofőr – szigorúan anélkül, hogy a segítőjéről, és annak jelzéseiről a legkisebb tudomást is venné –, egyszerűen kitolat (hátrafelé gyakorlatilag végtelen tér áll a rendelkezésére), majd jobbra kormányozva elindul a kijárat felé. Ekkor az asszisztens a jól végzett munka elégedettségével az arcán, ruganyos mozdulattal felpattan a már mozgásban lévő buszra, az ajtó becsukódik.
