A „reneszánsz ember”, illetve a „felkészülés a mediterrán életérzés” projektjeim összevont ülését tartva a gangra nyitott bejárati ajtó mellett pengettem az akusztikus gitáron egyre nagyobb beleéléssel az egyik saját szüleményemet, amikor hirtelen valami extra harmónia nyilvánult meg. Csodálkoztam, nem tudtam hova tenni a dolgot, hogy mi gazdagította a játékomat, amikor a nappali ajtajának tok felőli résén át észrevettem, hogy egy emberi alak takarja el a besütő nap fényét. Alsógatyában, a gitárral a kezemben léptem ki az előszobába, és rámeredtem a lakás előtt álló szomszéd hölgyre. Először azt hittem, valami baj van, és segélykiáltást éltem meg tévesen harmóniának, majd ahogy a gitár szót említette, kispolgári reflexből elnézést kértem a hangerőért, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog, és annyit mond, hogy mikor hallotta a gitárt, gondolta, beénekel.

A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.

Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.

Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.

Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.

Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.

Ahogy látom, sok szülő egész egyszerűen elfelejti, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt először látott dolgokban felfedezni a csodát, a gyerekek pedig értelemszerűen nem tudják, hogy milyen a felnőttek világa. A párhuzamos univerzumok sokszor csikordulva, konfliktusok árán, türelmetlenségtől feszülve fordulnak többé-kevésbé azonos irányba.

Mindig felüdít látni, amikor nem ez történik. Ma az egyik utcasarkon feltárt munkagödörnél vízvezeték becsatlakozást installáló munkásokra lettem figyelmes. Tőlük egy lépésre egy apa, kezében talán játszótéri eszközöket tartalmazó szatyorral ácsorgott a lábbal hajtós műanyag motorján ülő kisfia mellett.

Teljesen beszippantották a munkálatok: megbabonázva bámulta, ahogy a több arasznyi átmérőjű cső a helyére kerül, és létrejön a külső és belső rendszer kapcsolata. A kisfiú mindeközben futólag, szinte hanyagul ellenőrizte a motorja műszaki állapotát, majd a kormányra dőlve oldalra fordította a fejét a park irányába, és türelmesen várva, nyugodtan szemlélte a kilencven fokkal elfordult világot.

A globális felmelegedésben rejlő lehetőségek egyike, hogy életérzésünket lassan, nyugodtan elkezdhetjük a mediterrán felé tolni. Örülök neki, hogy ez nálam mindenfajta megfontolás nélkül, organikus fejlődéssel kezdődött, de ha már rájöttem, mi folyik, tudatosan is igyekszem majd kiaknázni a lehetőségeket.

Az egyik ablakom éjjel-nappal nyitva van a gang felé, így bejut minden, a ház életéből adódó zaj. Az udvarszinten kialakított kertkezdeménynél lakhatási felmérést végző madarak csivitelése, techno ütem, az éjszakai tévézések, némelyik szomszéd ordibálása.

Az én részem ebből az, hogy a gitározásom hallatszik ki. A napokban emeltem a tétet, és feloldottam a magamra vállalt korlátozást, miszerint este hét után már fejhallgatóval játszom. A nyitott ablaknál rádöbbentem ugyanis, hogy csak egy kollektív gazdagságból vonnám ki a saját hozzáadott értékemet.

A napokban olyannyira áthatott ez a szellemiség, hogy amikor egy új dallamra tapintottam, kinéztem az ablakon, hogy mások is osztoznak-e az örömömben (nem). Később, egy ábrándos pillanatban elképzeltem, ahogy egyik-másik családban, hirtelen csendre intik a gyereket a vacsoránál (különben se csámcsogjon), hogy hallgasd csak, a reneszánsz ember megint rányúlt egy új dallamra, nem értem, hogy lehet, hogy még mindig nincs lemezszerződése.

Az angolokat úgy ismertem meg, mint akik minden fontosabb döntést végül ésszel hoznak meg. Az európai integrációba is így léptek be, és így könyököltek ki minden külön utas megoldást maguknak.

De most valami alapvetően megváltozott. Illetve változik egy ideje. Értelmes, egyenes, jó szándékú volt kollégáim vadulnak meg a facebookon, és osztogatnak meg bevándorló ellenes tartalmakat, nyilvánvaló hazugságokat, amiket valószínűleg azért hisznek el, mert saját helyzetük relatív romlása nyitottá teszi őket a bűnbakok keresésére. (Mindeközben – legutolsó információim szerint – velem semmi bajuk, de hát az előítélet pont így működik).

Ami most Nagy-Britanniában történt, az méltó a jelenlegi magyar közéleti színvonalhoz: Beparáztatott embereket vezetnek meg minden elképzelést felülmúlóan gátlástalan és aljas politikusok. Ezek közül még a legkevesebb, hogy az egész Brexit népszavazás csak azért jött létre, mert David Cameron magánál akarta tudni a UKIP szavazatokat is, és elég arrogáns volt ahhoz, hogy elhiggye, ez biztos sima ügy lesz (én is azt hittem), és egy vakmerőnek látszó, elegáns húzással írja be magát a történelembe. Hát most beírta, csak majd nem a „nagy formátumúnál”, hanem a „balfasznál” lehet rákeresni.

A hangulat Európában kezd nagyon kellemetlenné válni. Nem tudom, mi fog kisülni belőle, de ez klasszikusan az a helyzet, amire majd a komolyabb gond bekövetkezésekor vissza lehet mutatni, hogy hát igen, itt már egyértelmű volt, hogy ez lesz.

Igazából egy dologról szeretnék írni. Időtlen idők óta látok listákat a világ mindenféle dolgáról, amiknek olyan címeket adnak, hogy 8+1 dolog, amit nem tudtál a töppedt iker szarkómáról, vagy 4+1 dolog, amit nem volt pofád megkérdezni a szomszédodtól (és igazad volt). Ezek hülyeségek. Sorrenben: 8+1=9 és 4+1=5. Az ilyesminek akkor lenne értelme, ha a lista utolsó tagja valamiért kakukktojás lenne a sorban. A +1-ezést nem kötelező alkalmazni, hanem lehet, amikor értelme van. Ezt az alapelvet amúgy általában is megfontolásra javaslom a világ minden dolgával kapcsolatban.

Nagyon homályos emlékeim szerint a totó 13+1-ének van valami hasonló háttere, de hogy mi az, nem emlékszem. Ha valakit érdekel, kérdezze meg kommentben, egy másik kommentelő meg válaszoljon rá.

Hát de nem? Itt tudsz lájkolni.

Anyuka a két, kérdező üzemmódba ragadt gyerekével forgolódik a gondolák között, válaszolgat nekik, szedi össze, ami kell, visszarakja a gyerekek kezéből, ami nem, és elmondja, miért. A hátán kis zsák, belőle esernyők színes, kampós nyele lóg ki.

Egy ökölbe szorult arcú idős hölgy kétszer is megpróbál elmenni mögötte, de mivel az anyuka hátrafelé nem lát, nem veszi észre, és nem engedi el. A matrónán látni, ahogy csapágyas lesz a feketepont számláló, arca elsötétül, fejét annyira megcsóválja, hogy a fájdalom meszes nyakába nyilall, már majdnem feljajdulna, de nem teheti, hiszen akkor észrevenné az anyuka, elengedné, és lefulladna a keserédes pontgyűjtés.

Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben kevés új riff jutott az eszembe, viszont sok régit játszom, és időnként valahogy megvilágosodtam, hogy egyiket vagy másikat hogy is kéne játszani, hogy jobb legyen, vagy akár egészen átalakuljon.

Mindemellett van egy másik, jó ideje tartó folyamat is. Már nem elégszem meg „egyszerű” riffekkel (jó, de igen), hanem valami levezetést, lezárást is akarok adni nekik, vagy akár egy kicsit még jobban megbolondítani, ne adj’ isten olyan jellemzőkkel felruházni, mintha egy konkrét dal gitár menete lenne. Eközben egyre élesebb fülem van arra, hogy mi melyik gitáron, illetve milyen hangszedő állással szól jobban, de az semmi: sikerült ráéreznem a hangnemre, mint olyanra.

Erről ugye azt olvastam, hogy ez sokszor a kezdőhang, meg amihez visszatérünk, vagy ami a leggyakrabban játszott, de legfőképp: ezt tulajdonképpen tudja, érzi az ember. Hát én el nem tudtam képzelni, hogy ezt érezni lehet, és de. Ahogy kikeresgéltem az egyes riffekhez a jó lezárást, és az elkezdett egy mintázatot mutatni, akkor esett le, hogy hiszen ezt olvastam is, hogy oda esik jól visszatérni a riff vagy dal végén. És azóta érzem.

Szóval fogtam pár régebbi számomat, és újrajátszottam őket kicsit kiegészítve, kicsit feldobva, megcizellálva. Itt az egyik, és itt a másik.

Majd mikor ezzel megvoltam – egy régi dallamtöredékemtől saját magamat megihletve – mégis eszembe jutott egy új dallam, és most már nem nyugodtam addig, amíg meg nem találtam a lezárását. Találtam is valamit, de azt éreztem, hogy az utolsó hang nem teljesen az igazi, de a környezők meg már abszolút nem odavalók. Ekkor jutott eszembe, hogy ugyanazt az A hangot az E húron fogom megpendíteni az A helyett, és a dolog – hiába ugyanaz a hang, a hangzás mégis más – a helyére került. Ezt hallva egy újabb hangot is betoldottam, és így jutottam valamihez, aminek már dallama és vége is van, noha eleje még tulajdonképpen nincs.

Fizikailag fullasztó nézni azt a kisszerű, végső cél nélküli, önmagába visszatérő önkéntes rabszolgai kényszerességet, ahogy a felső szembe szomszéd minden végiggürizett hét után, minden hétvége mindkét napját maradéktalanul takarítással tölti. Márpedig onnan, ahol gitározom, rálátni az egészre.

Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.

Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.

Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.

Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.

Nekem valahogy az esik kézre, pontosabban az esik jól, ha a riffjeimen belül legalább egyszer némítok egyet, de attól sem riadok vissza, hogy ezt minden akkordváltásnál megtegyem. Eredetileg nem volt ezzel semmi különösebb célom, de azt vettem észre, hogy ez feszesebbé, élesebbé teszi a zenét.

Legalábbis akkor, amikor az ilyesmi zenekarban történik, amikor a basszusgitár folyamatosan gondoskodik arról, hogy a groove le ne üljön, és ugyanezt teszi a dob is, az énekről nem is beszélve. Mivel viszont én nem vagyok kiegészülve az említett zenészekkel, de feszességet is akarok, meg a zenét leültetni se, ki kellett találnom valamit.

Ki is találtam. Illetve előjött valami magától. Ahogy az egyik riffemet játszottam, és kicsit hozzáképzeltem, hogy itt, a némítás alatt amúgy a többiek mennének tovább, valahogy ösztönösen elkezdtem szimulálni ezeket az elképzelt zenészeket, és a némításba pengettem.

És az egész – legalábbis, ahonnan én hallgatom – nem ment igazán a feszesség rovására, bár nyilván szinte eldönthetetlen, hogy ez valóban így van, vagy csak abban az elképzelt univerzumban, amit megpróbáltam emulálni. A dolgot kipróbáltam a Hell Ain’t a Bad Place To Be-vel is, és azon a szinten mindenképpen működik, hogy engem be tud lelkesíteni, és felakadt szemekkel ütve a ritmust el tudom szórakoztatni magam nagyon sokáig.

Ami a felakadt szemeket illeti, miután láttam, hogy a begyakorolt riffjeim elég jól mennek odanézés nélkül, óvatosan megpróbáltam azokat is bevonni, ahol helyenként nem korrekt akkordot, hanem csak mondjuk egy kéthúros középendítést játszom, és az is ment.

El is könyveltem, hogy ez szinte több, mint amit vártam, mert egy kicsit most sem értem, hogy hogy tudom így, vakon eltalálni mondjuk a negyedik és az ötödik húrt, de mellette lévőket nem, amikor eszembe jutott, hogy vannak olyan riffjeim is, amiknél cseles sorrendben egy-egy húrt is pendítek a rendes akkordok mellett. Megpróbáltam, és ezek is mentek – persze időnként hibával.

Azt hiszem, fogok csinálni egy hosszabb felvételt csak úgy magamnak, ahol mindenfélét játszom majd, ami eszembe jut, és a visszahallgatásból talán pontosabb képet nyerek, hogy hol tartok. Ugyanis ezeken a célzott felvételeimen (mint ez a fenti is) még mindig rosszabb vagyok, mint egyébként.

Azon is rajtakaptam magam, hogy játék közben odasandítottam a monitorra, és átfutottam egy cikk első felét. Ennek közvetlenül semmi haszna vagy értelme nincs, viszont mintha azt jelezné, hogy egyrészt a gitározás, mint mozgás kezd mélyebben beépülni a készségkészletembe, másrészt úgy tűnik, javul a figyelem megosztási képességem is. Ez azért jó hír, mert eddig el se tudtam képzelni, hogy egy dalban mondjuk be tudjak vokálozni két szót anélkül, hogy a kezeim ki ne esnének a szerepükből. Most már el tudom. Szerintem kezdem kiérdemelni a kompresszor effektpedált és a rendes mikrofont.

Emellett nem hanyagolom az akusztikus gitárt sem: vannak riffek, amik odavalók, sokkal hitelesebben szólnak, mint az elektronikuson. Miközben e körül jártak a gondolataim, megnéztem egy kezdőknek szánt akusztikus gitár youtube-os review-ját, ahol többek között azt emelték ki, hogy a filigrán(abb) húrok miatt mennyivel könnyebb a játék rajta.

Az enyémet – főleg, mióta megvan az elektronikus – amúgy is brutálisnak érzem, ráadásul az eredeti húrok vannak rajta az elszakított vékony E-n kívül, ami – egy nagyon olcsó gitárról lévén szó – jó eséllyel nem a művészi önmegvalósítás inkubátora. Úgyhogy teszek egy próbát a húrcserével.

Vállalkozást alapítottam a napokban, és örömmel láttam, hogy ehhez ma már nem kell kimozdulni az íróasztal mellől még Magyarországon sem. Mindent el lehet intézni elektronikusan, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez milyen nagyszerű.

Azért lenne pár általános észrevételem. Az ügyfélkapu mindent átsző, a legkülönbözőbb helyekről érhető el, ami szintén tök jó. Így találkoztam az „Ügysegéd” nevű webes alkalmazással, ami valamelyest hasonlít annak az első verziójára, ahogy én elképzelném az elektronikus ügyintézést.

A felhasználóbarátság egyelőre súlyosan a jövő zenéje. Mindenhol van valami kis segítség ikon, de ahol úgy éreztem, hogy szükségem van rá, és kattintottam, kivétel nélkül teljesen használhatatlan, saját magát saját magával definiáló jogszabályi hivatkozásokra leltem, amik egyrészt növelték a bizonytalanságomat, másrészt bátorságra tanítottak: majd az idő eldönti, hogy beleszaladtam-e egy-egy súlyos félreértésbe.

Abszolút kedvencem a kamarai regisztráció volt. Csak röviden írom le azoknak, akik nem tudják: Ez egy olyan szervezet, ahova kötelezően be kell fizetni egy bizonyos összeget rendszeres időközönként, a cserébe kapott szolgáltatás viszont nem azonosítható. A regisztráció véglegesítése előtti pillanatban már piros betűkkel olvashattam, hogy a tartozásom e pillanatban ötezer forint. Hogy ezt esetleg befizethetném kártyáról, vagy legalább egy számlaszámot felvillantottak volna a másodperc huszonnegyed részére, az mind a sci-fi műfajába tartozna, az meg nem komoly dolog. Búcsúzóul azért meglengették a mutatóujjukat felém, hogy semmilyen körülmények között el ne felejtkezzek a kötelezettségeimről.

A beszédes dolog ebben az egészben szerintem az, hogy ezt az egészet átszabni átlagemberek számára érthetőre, és gördülékenyen használhatóra abszolút nem lenne egy beláthatatlan volumenű és bonyolultságú feladat. Szokás fikázni a kommunikációs szakembereket. Hát ez pont egy olyan terület, ahol rájuk éppen erős szükség lenne, csak valahogy nem volt a környéken senki, aki célratörően, összefüggéseket látva, a felhasználó fejével gondolkodni képesen tudna információkat célba juttatni. Nyilván a büfé és a ruhatár között fel-alá rohangálva keresték őket.

Érezte, ahogy elönti a düh, és ökölbe szorul a keze. Próbálta türtőztetni magát, és arra gondolt, hogy édesanyja hasonló helyzetekben mindig azt mondta neki, gondoljon arra, hogy Jézus mit tenne.

Maga elé képzelte a jóságos arcot, de ahogy mindig, akadozott a kommunikáció: egyszerűen nem tudta elképzelni, ahogy Jézus válaszol neki, és magát is csak üggyel-bajjal tudta Jézus helyébe képzelni, hiszen évezredek, kulturális és térbeli távolság választotta el őket.

De ma valahogy mégis minden más volt. Korábban egy-egy ilyen sikertelen kísérlet csak még jobban feldühítette, de most – maga is meglepődött – szeretetet érzett. Gondolatban kitárta a karjait, behunyta a szemét, és elemi erővel érezte, ahogy Jézus belé költözik, ő pedig Jézusba.

Az évtizedeken át üresen kongó szavak, hogy „Jézust be kell engedni a szívünkbe”, egy szemvillanás alatt értelmet nyertek. Szinte fizikailag elviselhetetlen boldogság járta át testét és lelkét. Tudta, hogy ha most magába tekint, a helyes választ fogja ott találni.

Szinte vallásos megindultsággal tekintett hát magába. Egyúttal lassan sodró tekintette végig is nézett magán, mintha egy újjászületett embert látna, a tenyerét maga felé fordította, majd a válasszal a szívében nézett vitapartnerére, és tiszta erejéből megütötte.

Az elején írom le, hogy ne menjen el feleslegesen idő: Aki teheti, szerezze be a jegyét a legközelebbi AC/DC koncertre, és induljon el akár gyalog.

A valóságnak megfelelő dolgok mellett egy csomó hülyeséget is írnak mindenfelé az AC/DC-ről, arról hogy mi és hogyan történt Brian Johnsonnal, de most ezekre nem szeretnék kitérni, hanem csak pár körülményt említenék meg, mielőtt rátérek a lényegre.

Sokan temetik az AC/DC-t Brian Johnson (remélhetőleg, de sajnos nem igazán valószínűen ideiglenes) kilépésével. Azt mondják, hogy így ez már nem ugyanaz (lesz). És tényleg nem, de hogy ez mit jelent, az más kérdés. Mondják még azt is, hogy Malcolm Young nélkül sem az igazi, meg főleg azt a valódi tartalom nélküli szólamot sütik el sokan, hogy már csak egy eredeti tag van, és akkor ebből végképp az következik, hogy ez már nem is AC/DC.

Angus Young az eredeti tag, Stevie együtt volt gyerek az unokatestvéreivel, ’88-ban helyettesítette Malcolmot a Blow Up Your Video turnén, és a legújabb lemezen is ő pengeti a ritmusgitárt. Aki arra a lemezre (Rock Or Bust) odafigyelt, az hallhatta, hogy Stevie kicsit piszkosabban játszik, de amúgy igen-igen korrekt munkát végez, a groove-on teljes egészében rajta van. Chris Slade dobolt náluk a Razors Edge albumon, és az azt követő turnén, Cliff Williams basszista meg úgy nem eredeti tag, hogy ’78 óta van velük megszakítás nélkül.

Ehhez jön, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy ha le kell valakit cserélni az AC/DC-ben, akkor addig keresnek, amíg olyat nem találnak, aki meg tudja csinálni, amit kell. Nekem is meglepő, de Axl Rose is ilyen.

Tudom, hogy az ismert világegyetem legnagyobb parasztbalerinájaként vált ismertté, és a hangja is furcsa Bon Scott és/vagy Brian Johnson helyett, de a tegnapi koncert alapján mégis azt kell mondanom, le a kalappal. Jó ötlet, hogy nem az előző énekesek klónját keresték, Brian sem volt Bon klón. Ahogy az eddigi koncertekről készült videókat néztem Axl Rose-zal, először nem örültem, aztán a javulás jeleit véltem felfedezni, és ezen a tegnapi koncerten már kurva jó volt.

Kialakult a saját viszonya a dalokhoz, nem csak eldarálta őket, hanem átégette magán. A Bon Scott dalok jobban feküdtek neki, de a Brian Johnson számoknál is abszolút jól teljesített, némelyikben szinte tökéletesen. De a legjobb kezdő meglepetés az volt, hogy felkelt, és járt.

Aki ezt az öt embert tegnap hallotta, és húzza a száját, hogy hát ez így nem az igazi, az jó eséllyel sznob, vagy valami egyéb mentális zavarral küzd. Olyan feszes, beleállós rock’n’rollt csaptak két órán át, hogy nem lehetett nem elemelkedni a földtől. Axl csak néha ült vissza a trónjára, a ritmus szekció halálpontosan és tiszta erőből adta Angus alá, a hatodik perctől ömlött róluk a víz, az arcukról sütött a teljes erőbedobás szinte fájdalma, és a dolog meghálálta magát.

Angus felakadt szemekkel, a halhatatlanság éteri állapotában gitározott, és duck walkingolt, meg rohant, meg pörögött a hátán, meg mindent, ami egy tisztességes extázissal jár. Mindezt úgy, hogy hatvanegy éves, és láncdohányos. Kevéssé ismert tény, hogy minden duck walkja alatt megbolondul egy tüdőgyógyász valahol a világon, amikor megpróbálja fejben összerakni, hogy ez a biológia törvényei hatálya alatt hogy létezhet.

Szóval visszatérve az elejére: ez tényszerűen AC/DC. Ugyanaz a transzcendencia. Ezt onnan lehet tudni, hogy lehet hallani. Lehet spekulálni, szolgálati éveket számolni, rokoni fokozatokat rangsorolni, de ezek öten úgy zenéltek együtt, hogy azt azonnal lehetett volna bakelitre karcolni, és mehetett volna a boltokba.

Ha ott voltál, és egyetértesz az itt olvasottakkal, itt tudsz lájkolni a facebookon. Minden egyéb esetben meg itt.

Nekem kellemetlen, hogy a magyar kapitalizmus története legújabb fejezetének huszonhatodik évében fel kell hívnom a figyelmet valami egészen alapvetőre. A dolog azért nem teljesen meglepő, hiszen a magyar kapitalizmus a feudalizmus dögszagát árasztja.

Ezrek leírták már, hogy mi a baj a taxisokkal úgy általában, és ők maguk ugyanezen a színvonalon, vagy még ez alatt nyilvánulnak meg a kérdésben, miközben az Über rendes, profitorientált kapitalistaként használja ki a helyzetet, meg a vele kapcsolatba kerülőket.

A facebookon Jézus második eljövetelének kijáró rajongással tolják a megvezetett emberek az Über szekerét, és segítenek közvetíteni a cég parasztvakító üzenetét, miszerint itt valami szabadságharcról van szó. Cikkek jelennek meg, ahol kismamák lelkendeznek, hogy a legjobb dolog, ami életükben történt velük, hogy éjszaka überezhetnek.

Hadd adjak egy közeli, meg egy távoli képet a dologról, amikre nem nagyon fókuszál senki. Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy az Über olcsó. Ez az appal megtakarított működési költségen, meg a taxisokat sújtó extra kiadások elkerülésén kívül azért is van, mert az árak úgy vannak belőve, hogy azok egész jó kis bevételi forrásnak tűnjenek azoknak, akik meló után még szívesen bevételeznek pár ezrest.

Ugyanis az überezésből, mint főállásból nem igazán lehet megélni. Amint elkezdi az ember rendesen halmozni a kilométereket, ennek megfelelően karbantartani az autóját, illetve fizetni a megnőtt terhelés alkatrészekre gyakorolt hatásának költségeit, meg a havi ötvenezret, ha feltételezzük, hogy mindezt KATÁ-s vállalkozóként teszi, meg rájön, hogy tulajdonképpen nem akkor überezik, amikor kedve van, hanem amikor vannak utasok, kisvártatva arra is rá fog jönni, hogy valami alapvetően nem stimmel.

Az nem stimmel, hogy ez egy új üzleti modell, aminek a szexi neve sharing economy, a XXI. századi fősodor mögött egyéb tartalmi elemei régebbi időket idéznek. Az történik ugyanis, hogy ez a $62.000.000.000 (hatvankét milliárd dollár) értékűre becsült cég úgy vágott alá a taxik árainak mindenfelé a világon, hogy ennek költségeit elsősorban a „saját” sofőrjei fizetik meg. Vegyük észre: ha egy Über sofőrrel bármi történik, csak magára számíthat. Nem jár neki betegszabadság, nem jár neki táppénz, nem jár neki fizetett szabadság, egészségpénztár, fizetési előleg, felmondási idő, végkielégítés, baráti áras autószerviz, semmi, de még HR-est se kell fizetni, aki az ilyesmiket intézné. Felhalmozott tartalékok nélkül belecsúszni egy gazdasági totálkáros fiaskóba a kocsival egyet jelent a világ végével az überes sofőr számára.

Kicsit távolabbról szemlélve tehát van egy irdatlan nagy cég, akinek mondjuk tényleg kell jogászokat fizetni, meg – globális mércével mérve – egy maroknyi adminisztrációs csapatot, de azon kívül az app nagyjából mindent elintéz. Elsősorban azt, hogy minden bevétel (a hangsúly a „mindenen” és a „bevételen” van) 20%-a az Überé legyen. A konstrukció kellően előrehaladott szakaszában kinyírja a hagyományos taxizást, és egyszer csak nem marad más, mint a multi milliárdos cég, és a szarért-húgyért gürcölő, a végletekig kiszolgáltatott sofőrök, köztük az ostyavékony fizetett alkalmazotti réteggel, akik a seggüket verhetik a földhöz, hogy nem sofőrként kell megélniük.

Innen már szépen látszik egy nagyon csúnyán kettészakadt társadalom képe, ami meghökkentően hasonlít a feudalizmusbeli felállásra, de hogy elsőre könnyebben befogadható legyen, egyelőre csak nevezzük XIX. századi, lejáratott kifejezéssel kizsákmányolásnak.

Ha valaki Über sofőr, vagy ha Überrel utazik, nem vitatom, hogy jó oka van rá, és a hétköznapokban segít a dolog, csak szerintem érdemes tudni, hogy közben mi épül szorgosan. Attól persze még lehet csinálni, elkapni a kormányt az állam dolga, de az csak áll terpeszben, elkerekedett szemmel, mint akinek hirtelen műholdvevőt installáltak az ánuszába, és az első ötlete a géprombolás. Akárhogy is: lelkendezve, ingyen reklámozni ezt a céget legalábbis ellentmondásos.

Egy ilyen írás végén nyilván fel kell, hogy merüljön, hogy akkor mégis mit kéne csinálni. Természetesen nincs konkrét megoldási javaslatom, de szerintem a XXI. századdal együtt kell mozogni, és integrálni kell, illetve ki kell terjeszteni az új technológiát / modellt azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan meg kell erősíteni a kiszolgáltatottaknak nyújtandó garanciákat és védőhálót. Egyszerűen abból kell kiindulni, hogy jelenleg a milliárdos profit egy része az embertelenség pénzben kifejezett értéke, márpedig azzal nem elegáns kalkulálni.

Ha te sem értetted, hogy ezt miért nem lehet mindenfelé olvasni, akkor itt lájkolhatod az oldalt, ha meg hülye balos kirohanásnak tartod az egészet, akkor itt.