– Ennyi – csapott ingerülten a térdére Zsóka – Átmegyek – tette hozzá, és felállt. Ernő helyeslően bólintott. Próbált annyira bíztató arckifejezést ölteni, amennyi Zsókát megerősíti a szándékában, de nem annyira helyeslőt, ami a feleségét arra késztetheti, hogy azt mondja: – Vagy te is átmehetsz.

A másodperc tört részéig néztek csak egymásra, és Zsóka az ajtó felé indult. Ernő alig hallhatóan, lassan kiengedte a levegőt.

András csöngetést hallott. Helyet keresett a gitárjának valahol maga mellett, a szétdobált ruhák halmai közt, majd kiment ajtót nyitni. – Nézze András, hagyja ezt abba! Vasárnap délután van. Az emberek pihenni szeretnének. Maga nem játszik jól, hát miért csinálja? Menjen le a parkba pengetni, ha már…

András nem is gondolkozott, csak rávágta – Nekem nincs is gitárom – és hideg verejték futott végig egész felsőtestén, ahogy rájött, mit mondott. Zsóka döbbent arcára nézett, és pánikba esett. Zavarában beszélni kezdett, noha nem tudta mit fog mondani. – Mindig is szerettem volna egy gitárt. Szerettem volna tudni zenélni. Az ember tinédzser korában mindig erről álmodozik, nem? Sajnáltam, hogy soha nem tanultam meg. Már régóta azt gondoltam, hogy most már késő elkezdeni. Az ilyesmit gyerekkorban kell.

András egy mély lélegzetnyi szünetet tartott. Zsóka arcáról érdeklődést olvasott le, így valamelyest megnyugodott, és folytatta. – Aztán negyven éves lettem, azt mondtam magamnak: Az istenit! Miért ne kezdhetnék el zenélni tanulni? Miért ne vehetnék egy gitárt, ha egyszer ezt szeretném? Hát micsoda hülyeség nem megpróbálni. Nem hiszi el, de egy kő esett le a szívemről. Mázsás súlytól szabadultam meg. Pontosabban, mint ha a friss levegőre léptem volna a magam teremtette börtönből. Érti, mire gondolok? Szabad voltam!

Itt, ahol az eddig igaz történetnek fordulatot kellett vennie, András mély lélegzetet vett. Zsóka kíváncsian hallgatta. – Napokig lubickoltam a szabadság érzésében, aztán a napok hetekké nyúltak, és végül eltelt pár hónap, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán nem vettem gitárt, nem kezdtem el zenélni tanulni. És ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, egyszerűen nem ment. Egy nagy sötétség volt az egész, ami a fejemben volt erről. Egy semmi. El se tudtam képzelni.

András egészen elszomorodott. Megijesztette, hogy a történet, amit éppen mesél, akár igaz is lehetne. Csak ő éppen megvette a gitárt. De nem rögtön! Tehát így is alakulhatott volna a történet. Van egy időablak, amíg egy ilyenfajta varázslat működhet. Ha az elmúlik, akkor minden marad szürke, mint előtte. Ahogy ezt végiggondolta, valósággal úgy érezte, hogy negyvenedig születésnapja óta valóban ezt a szomorú alternatív életet éli. Az érzés szinte tapinthatóan valóságos volt. András egészen elhalkult, és pár másodpercig csak meredt maga elé, majd felbátorodva folytatta. – Nem tudtam elképzelni se. Ha az ember már álmodozni sem tud, akkor mégis mit vár?! Végül nem vettem meg a gitárt. Elmentem odáig, ameddig tudtam. Ahol kiderült az igazság. Az ember egyszer tizenhét éves. A dolgoknak megvan a maguk ideje. Illúzió volt az egész. Mi lett volna, ha…

Zsóka szemmel láthatóan a történet hatása alá került. Egy darabig nem szólt semmit, aztán csak annyit mondott zavartan összevissza pillantgatva: – Nézze, én nem is tudom, mit mondjak, András… Mindenesetre akkor elnézést kérek – mondta, és visszament a hetes számba, a saját lakásába.

Ernő ránézett a feleségére, és rossz előérzete támadt. – Ez képtelenség… – kezdte Zsóka – Azt mondja, neki nincs is gitárja. Ezt mondta! Ezt mondta, és utána előadott egy komplett történetet, arról, hogy hogyan, meg miért nincs gitárja. Valami zagyvaságot. Oda se figyeltem, annyira meg voltam döbbenve. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéz a szemembe, és azt mondja, hogy nincs gitárja!

Ernőn nyugtalanság vett erőt. Ez alkalommal meglepően könnyű volt megúsznia, hogy át kelljen mennie. De a következő megúszás… Az egy teljesen más történet.

Rengeteg baromságot lehet olvasni az introvertáltakról, amiket itt nem szeretnék megismételni, de azt az egyet megerősítem, hogy az önmagáért való, időtöltésként űzött társas pofázást rühellik.

Én is introvertált vagyok, mégis nyitva tartottam a lift ajtaját, amikor meghallottam, hogy valaki épp túljutott a kapun, és befelé igyekszik. A szemben lakó szomszédaim közül az egyiknek volt a rokona, akit ablakon keresztül számtalanszor láttam már, de közvetlenül még nem találkoztunk.

Amikor valószerűtlenül túláradóan lelkesedett a kedves gesztusomat látva, már tudtam, hogy hibáztam. Bemutatkoztunk, én azonnal elfelejtettem a nevét, majd becsukódott az ajtó, én meg – a választ tudva – megkérdeztem, hogy ő is a harmadikra jön-e. Igen – hangzott a válasz, majd ugyanazzal a levegővel megkérdezte, hogy mi újság velem mostanában.

Eleve ostoba kérdés két ismeretlen között, hogy mi újság, de egy mostanábant csak az igazi idióták emelnek rá. Mivel konkrétan össze voltunk zárva három négyzetméteren, és hátra volt az út egésze, még nekem is sok lett volna egyszerűen ignorálni a kérdést, pedig én még jóval az az M6-os megépülése előtt elautóztam Budapestről Pécsre egy akkori kollégával úgy, hogy egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, és a szemem sem rebbent.

Szóval válaszoltam neki, hogy a helyzet változatlan, de nem elégedtem meg ennyivel, hanem visszakérdeztem, hogy nála mi újság. A kérdés várakozásomon felül meglepte. Rövid lefagyás után azzal replikázott, hogy vele az történt, hogy megismert egy embert, amire felszaladt a szemöldököm, hogy hátha mégis valami érdemleges kommunikáció lesz a dologból. Majd folytatta: és éppen felfelé tart vele egy liftben.

Én nem tudom, hogy ez az ember egy szociális idióta extrovertált volt vagy egy pánikba esett introvertált, de részemről okosabbnak látom visszatérni a lépcsőzéshez, amit tulajdonképpen mindig is csinálni szoktam.

A klub belső termében ülő testes csöndet csak az újságolvasással járó halk neszek, és lusta fészkelődések zaja ellenpontozta valamelyest, amikor az egyik bőrfotel süppedős mélyéről egy gondatlan mozdulat nyomán ropogós fing hangja tört fel. A testes csönd egy szempillantás alatt vákuumszerű, siket ürességgé élesedett. Az újságokat tartó kezek szoborrá merevedtek, a lélegzetek bennragadtak.

Noha egyetlen szempár sem szegeződött a süppedős bőrfotel mélyén ülő illetőre, a rá irányuló osztatlan figyelmet szinte tapintani lehetett. Az érdeklődés középpontjába sodródott férfi néhány pillanatnyi kétségbeesett, bénult tehetetlenség után hanyag fészkelődést tettetett, hogy az iménti hang szakasztott mását előállítsa, és így tegye egyértelművé, hogy az előbb is mindössze a pantalló és a bivalybőr sajátos kölcsönhatása nyilvánult meg.

A próbálkozást siker koronázta. A megfigyelők – talán egyfajta csalódottsággal – újra újságjaikba merültek, az illető pedig egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve, mintha fészkelődése eleve, a kezdetektől fogva ezt a célt szolgálta volna, felállt és méltóságteljes lassúsággal elindult az ajtó felé, nehogy egy intenzív légörvénnyel szétterítse a fing szagát.

Több helyen is olvastam lelkes kritikákat, hogy itt a Black Mirror harmadik évada, és hogy milyen brutálisan jó. Az első két évad tényleg elég jó volt, felvetett pár problémát, és azokból csavart egy-egy furcsa, tanulságoktól sem mentes helyzetet.

Azóta – úgy tűnik – az történt, hogy az angoloktól átvették az irányítást az amerikaiak. A harmadik évad az utolsó epizódot leszámítva már amerikai akcentussal megy, amerikai környezetben, a hollywoodi színvonalat is alulmúlva.

Az alaphelyzetek általában érvényesnek tűnnek: a történetek a nem túl távoli jövőben játszódnak, és a jelenkori nyugati társadalom visszásságaira helyezik a fókuszt. Ezek közül az egyik, nagyjából minden részt átszövő elem, hogy a (mai) ember milyen könnyen befolyásolható, mennyire magán kívül él, és keres visszaigazolást, illetve iránymutatást. Ez igaz, és elcsépeltsége ellenére is lehetne vele mit kezdeni, de a sorozat a legalpáribb, legotrombább módon tálalja a témát.

Minden pillanat olcsó, kiszámítható, sematikusan maníros. Az egészből számomra az derül ki, hogy az alkotók pontosan úgy gondolnak a célközönségükre, ahogy azok megérdemlik: ostoba birkaként, akinek nem esik le a poén annak elhangzásakor, hanem még hátulról meg kell támasztani a fejét, és további negyven percen keresztül kell lefelé tuszkolni a torkán az eddigre már teljesen közhellyé ürült és valódi tartalmától megfosztott vagy attól egy jelentéktelen részlet felé elhajlított üzenetet. Gondolkodó emberek számára méltatlan a dolog.

Az utóbbi időben egyre több helyen láttam, hogy az évszázadokat, meg a budapesti kerületek neveit nem római számmal írják, hanem egyszerűen arabbal. Első reakcióm a felháborodással vegyes szomorúság volt, ahogy láttam, hogy egy cizellált hagyomány átadja a helyét a hallás után tanulók módszerének, mintha a hagyományos ceruzafogásról állnánk át a marokra fogásra.

A második gondolatom meg az volt, hogy ezzel az érzésemmel vajon mennyire különbözöm azoktól a száznégy éves emberektől, akik afölött keseregnek, hogy ma már senki nem tud olyan latin idézeteket, amiknek amúgy a magyar fordítása tökéletesen kifejezi az eredeti jelentéstartalmat.

A harmadik gondolatom: semennyire.

Most kezdem belülről átégetve megérteni, hogy a dallam csak egy dolog, és hogy a zene milyen lesz, az legalább akkora – ha nem nagyobb – mértékben függ attól, hogy milyen a ritmus, az egyes hangok kitartása, a pendítés jellege és ereje, és még ezerháromszáz másik apró dolog.

Sorban veszem elő a lagymatagabb régi riffjeimet, és a kitartott űröket feltöltöm. Az eredmény a groove meglepően intenzív növekedése. Új dallamok is jutnak eszembe, sőt, olyan is előfordult már nem kétszer, hogy egy-egy begyakorlott riffet felfokozott állapotban konkrétan ész nélkül, tisztán érzésből variáltam át, játék közben. A legkevesebb, amit erre mondhatok, hogy boldoggá tesz.

Ugyanide tartozik, hogy játszottam azt a klasszikus blues riffet, aminél zavarni szokott, hogy a magas hangoknak túl nagy tér jut. Lassan átúsztam egy olyan játékmódba, ahol a legvékonyabbat már nem pendítem, és tetszett, amit hallottam, kezdtem belelkesülni, és egyre keményebben pendítni, ami egyre súlyosabb testet adott a riffnek, majd ezen behergeltem magam, és még keményebben játszottam egészen addig, amíg már újra úgy éreztem (és megint csak nem gondolkodtam egy pillanatot sem), hogy jöjjenek a teljes pendítések, és az ekkora már brutálisan kemény mély riff a magasak visszajövetelével olyan élt kapott, hogy… Szóval kurva jó volt, vagy legalábbis én így éreztem.

Szóval fog menni ez az érzésből, gondolkodás nélkül játszás, de még mindig rengeteg a teendőm a dolog finomabbik végén. Hátha végre cselekvésre szánom magam, és áthúroztatom az akusztikust, ott talán jobban rá tudok fordulni a finoman játszós utcára.

Macskaember (a hetediken) magából kifordulva tombol. Az őt meginterjúvoló bulvárújság a megjelent cikkében lecicafiúzta.

Az egyik közeli plázában volt dolgom, és annak végeztével leereszkedtem legalulra, a szupermarketbe, hogy vételezzek pár magos zsömlét. Közben eszembe jutott, hogy tejet is veszek, de kosár nem volt nálam, notebook táska meg esernyő viszont igen, úgyhogy szabad ujjperceimmel szorítva az árukat a gyorspénztárak felé indultam.

Odaérve rögtön elfogott az érzés, hogy itt egy ideje áll az idő. Mindkét kassza meg volt akadva. Az elsőnél valami a pénztárgéppel történhetett, és a rendesen megrakott táskából mindent vissza kellett rakni a kosárba, és újra végigpittyenteni mindent. A másiknál egy vevő okoskodott.

Éveknek tűnő perceket töltöttem így, kezdett melegem lenni az öltönyben, a tejek sarkát a táskámhoz szorító ujjaim fehéredtek, a nyomásmérőm mutatója pedig szépen megindult fölfelé.

Aztán kicsit nyugodtabb lettem, amikor egyet előre tudtam lépni, és a bal oldalon már fizető vásárlótól és a pénztártól jobbra letehettem a dolgaimat. De ez a vevő is okoskodó volt, az a fajta, aki minden mondatát fontoskodó kérem szépennel kezdi, extra érméket rakott sorba, és arra is volt koncepciója, hogy a kézenfekvőhöz képest hogyan kéri a visszajárót.

Csakhogy a gépbe már minden be volt ütve, és a nyitott kasszafiók felett hamar kialakult a helyzet, amit végül is egyik résztvevő sem értett. A hatvan fölötti pénztáros felnézett, és már ekkor tudtam, hogy a következő felvonás nem percek alatt fog lemenni.

A segélykérésre megérkezett a kisfőnök(?). A pénztáros elmondta a problémáját, a nő meg többféleképpen is megpróbált segíteni neki. Olyanokkal például, hogy „Minek nyitottad ki a kasszát, ha tudtad, hogy…”, meg „Ilyenkor már én sem tudok semmit csinálni…”, és közben hosszú, nyúltagyig hatoló szemkontaktussal bolondított hatásszüneteket tartott, amit csak addig függesztett fel, amíg a körben állóktól is megpróbált begyűjteni pár, a felháborodásában osztozó pillantást.

A pénztáros nőnek le volt hajtva a feje, és olyan benyomást keltett, mint aki iszonyú nyomás alatt érzi magát, de próbál asszertív lenni, és válaszolni a fent említett költői kérdésekre. Eközben derült ki, hogy most tanul be. Meg az is, hogy tulajdonképpen nem történt semmi visszafordíthatatlan hiba, csak nem tudta, mit kell ilyenkor nyomni. A főnöke se jött rá, hanem a szomszéd pénztáros lépett oda.

Míg az okoskodó vevő is háborgott egy kicsit távoztában mintha azt feltételezve, hogy ez az egész tulajdonképpen ellene irányult, én leginkább elszégyelltem magam, hogy még bennem indult fölfelé a pumpa, noha a környéken az én problémám volt a legkisebb. Megsajnáltam a hatvanas nőt, aki ki tudja milyen életpálya után és körülmények között került pont ide, pont most, ahol és amikor öt méteres körzetben mindenki rá ventilálta a saját, külön bejáratú frusztrációit.

Megvan a száz riffem, ráadásul az utóbbi napokban kitaláltam vagy hármat. Ahogy játszom őket (a régebbieket is), kétfelé válnak energia szempontból. Van pár, ami legalábbis engem bepörget, és ha játszom egy darabig, kis túlzással transzba esem, és nem tudom nem ütni a ritmust a lábammal. Optimista forgatókönyv szerint ezekből lehetne igazán jó számokat írni.

Ennek, a reményeim szerint a fenti kategóriába tartozó a riffnek a kitalálása közben pedig megint rájöttem valami triviálisra, ami elképesztő, hogy nem volt azonnal nyilvánvaló, de mostantól igyekszem majd jobban résen lenni. Az történt, hogy az első futam(?), egy G akkord lefogásából táplálkozik, de abból csak a három legvékonyabb húrt használom. Lefogtam a G-t, pendítettem a hármat, aztán át A-ra. Jól ment, nem volt semmi gond, de aztán egy idő után rájöttem, hogy tökfölöslegesen strapálom magam az átfogással, amikor szó szerint kisujjal is megoldható a kis E húr lefogása.

Hátha innen virágzik majd ki valami kreatív húr- és ujjhasználat, ami az első tyúklépést jelentheti a virtuozitás fényes, a végtelenbe tartó ösvényén.

Nem javul a postásom állapota. Vezetéknevem sokaknak keresztnév. Amikor hónapokkal ezelőtt, a visszaköltözésem után (de amúgy életemben először) találkoztam vele, a nem működő csengőmet nyomta, de épp az előszobán mentem át, úgyhogy észrevettem, és ajtót nyitottam neki.

– Keresztnév Vezetéknév? – kérdezte. – Majdnem. Vezetéknév Keresztnév. – válaszoltam. Ő megint ránézett a kézbesítendő levélre, és résnyire húzott, gyanakvó szemeit újra rám emelte. – Biztos? – Az. – Tudja igazolni magát egy fényképes igazolvánnyal? – szegezte nekem a kérdést, és egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, hátha megtörök. Igazoltam magam, aláírtam az ívet, megkaptam a levelet. Mondott még pár szót arról, hogy még nem találkoztunk, és ezért, meg amúgy is biztosra kell mennie, én meg biztosítottam róla, hogy értem.

A következő alkalommal kopogott. – Keresztnév Vezetéknév? – Vezetéknév Keresztnév. – mondtam, és kissé csalódottan láttam újra a gyanakvó kifejezést az arcán, úgyhogy megmutattam neki a címzésen a vezetéknevemet és a keresztnevemet, amit enyhe sértettséggel vett tudomásul, és a helyzetet azzal kezdte magyarázni, hogy még nem találkoztunk, mire újra meg kellett ingatnom a hitében, ami ugyan tovább fokozta a gyanakvását, de legalább nem akadályozta meg a kézbesítésben.

A legutóbbi találkozásunk nem személyesen történt: a levélszekrényemben hagyott többlövetű üzenetet. A hatos számú lakás lakóit értesítette az egyik közműszolgáltató, hogy csúnyán tartoznak, a postás pedig azzal, hogy az erről szóló levelet hozzám, a kilences számú lakás lakójához dobta be, engem értesített ugyanerről. Mindenezek után diagnosztizálatlan diszlexiát diagnosztizáltam nála.

Gyűjtőlencseszerűen összpontosította az amúgy az emberiség létezésével egyidős, felkavaró érzést a gyomromban, ahogy a környék legboldogabb kutyáját tartó néhány hajléktalan közül az egyik újságot árult a lámpánál álló autóknak, ami nekem is csak akkor tűnt fel, amikor egy nyitott Mustang V8-asa bugyborékolt egyet, ahogy kis gázfröccsel előrébb gurult, miközben a festett hajú későnegyvenes sofőr a fejét az ellenkező oldalon ülő, hozzá való barátnője felé fordította.

Megint sikerült betömnöm egy lyukat egy korábbi riffben, meg annak a továbbfejlesztésében, ráadásul olyasmivel, ami mintha egyfajta várakozást is ébresztene, illetve növelné az energiaszintet.

Legalábbis az enyémet, mert az alattam lakó kissrác, ha jól hallom a lichthofon keresztül, még a kettővel ezelőtti dallamot dúdolja. Rajtam nem fog múlni az átállás.

A környezetemben – ezek szerint – már többen is vevők bizonyos zenei elgondolásaimra: nincs az eleve kizárva, hogy én létre tudjak hozni valamit, amit mások is zenének érzékelnek.

Amíg legújabban azon dolgozom, hogy kicsit koherensebbé varázsoljam azokat a riffjeimet, amikben az egyhúros pendítéseket akkordokkal kombinálom (azaz a kéthúros pendítések felé tapogatózom), addig is konokul gyakorlom a régieket, és időnként előfordul, hogy el is jutok valahova.

Írtam már, hogy a legtöbbször türelmetlen vagyok, és egy-egy riffet már akkor felveszek, amikor 1.) még nem forrta ki magát és 2.) amikor még nem játszom jól. Ebben az esetben mindkét tényező fennáll, itt viszont úgy érzem, hogy a kiforrottság azért haladt előre.

Arra is rájöttem, hogy sokszor nincs értelme egy dallamötletet csepegtetni, azaz minden körben hozzáadni egy-egy újabb részletet, azt feltételezve, hogy így milyen szépen bomlik ki a dallam, hanem oda kell tenni mindent, ami van, mert így alkot egy szerves egészet. Vagy részt.

Ennek, az itt másodiknak linkelt dallamnak az esetében ez pont nem igaz, de újabban szoktam találni egy többé-kevésbé épkézláb végződést is. Innen kéne tudnom elrugaszkodni és ráérezni valami ívre vagy koncepcióra, ami lassan elindít a dalban gondolkodás felé a szimpla riff alapúságról.

Úgy néz ki, hogy ezt a gitározást „csak” csinálni kell, és az ember akkor is fejlődik, amikor nem gondolja. A szokásos akkordmeneteim játszása mellett megint elkalandoztam olyan riffek felé, ahol individuális húrokat is játékba hozok a dallam részeként. Úgy vettem észre egyébként, hogy ezek jobban hangzanak az akusztikus gitáron.

Az elektromoson egy nehézségből indulva vittem be pár találatot. A hangolásnál mindig is gondom volt, hogy a G-t egyszerűen nem akarta rendesen hallani a hangolóketyere, úgyhogy az jutott eszembe, hogy a B húron fogom le az ötödik bundot, és úgy hangolom be a G-t, majd az alapján, amit hallottam, beugrott, hogy itt a negyedik húrt kell lefogni. Így már pontosabban tudtam hangolni, de nem örültem neki, hogy a G-t így sem pontosan G-nek hallja a hangoló, ráadásul az egész hangolási mizéria onnan indult, hogy az A-t hamisnak hallottam, míg minden más akkord szépen tisztán szólt – az én fülemnek. Márpedig ilyen elvileg nem történhetne.

Mindezek hatására fogtam a telefonomra letöltött hangolót, és behangoltam a gitárt azzal. Ez azt jelentette, hogy minden feljebb csúszott majdnem egy oktávval. Valamelyik hangoló nyilván nem a standard köré szerveződik, de akárhogy is, ez a hangolás sokkal jobban tetszik, jobban illik a gitár karakteréhez, ércesebb lett a hangja.

E fölött érzett örömömben, ahogy játszogattam mindenfélét, újra felmerült bennem az igény a powerchordok pengetésére, és nem várt kellemes meglepetés ért. Ezúttal hanyagoltam az E és A húrokat, hanem rövid kísérletezés után a D, G és B húrokon kezdtem el próbálkozni, és végre tetszett a hangzás ereje és teltsége.

A három húrt úgy fogtam le, ahogy az A akkordot szoktam, ami két nehézséget is okozott. Az egyik az volt, hogy a többi húrt nem szabad pendítenem, vagy némítanom kell, és ez ezzel a lefogással elég fogós feladatnak tűnt, úgyhogy az előbbit választottam, és meglepve tapasztaltam, hogy elég nagy találati aránnyal meg tudom csinálni, hogy csak a szóban forgó három húrokat pendítem. A másik gond az volt, hogy a nyakon a magasabb régiók felé haladva egyre kevesebb hely maradt az általam alkalmazott lefogáshoz. Fenntartásaimat leküzdve áttértem hát az ujjperces lefogásra, azaz „fekvő” ujjbeggyel fogtam le a D, G és B húrokat, míg az E-t érintéssel némítottam. És a dolog működött.

Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam egy olyan powerchord mezsgyét, ahol szívesen játszom, aminek szeretem a hangzását. Itt aztán fokozottan könnyű belefutni jó dallamokba, erős riffekbe, úgyhogy azt hiszem, sokat fogok itt kísérletezni a közeljövőben.

Mindezek mellett újrapróbáltam pár régebbi riffet (pl. a Play Ballt), és azok is jobban mennek, és jobban is hangzanak az új hangolással. A zárójelben említettnél például konkrétan eltűnt az első hang fakósága a többihez képest, és most már organikus egészet alkot az őt követőkkel, így egy súlyos hátráltató tényező küszöbölődött ki, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy a riffet folyékonyabbá tegyem.

Amúgy az élek magtartása melletti folyékonyabbá tételen minden más esetben is dolgozom, és nem is megy rosszul; ha ezt sikerül beégetnem a játékomba, az egyértelmű és észrevehető szintlépés lesz.

Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.

Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.

Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.

Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.

Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.

Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.

Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.

Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.