Most, hogy visszagondolok, egész életemet kávéházakban, sörözőkben meg éttermekben töltöttem. De ne gondolják, hogy a napot loptam. Rengeteg embert ismertem meg, többet beszélgettem, mint száz riporter együttvéve, több embert láttam ezeken a helyeken megfordulni, mint a pártok szónokai a gyűléseiken. És rájöttem valamire. Alapvetően háromféle ember van. Nem több, és nem kevesebb.

Az egyik a legfinomabb falattal kezdi. A mának él, nem vesztegeti az időt tervezgetéssel, azonnal ki akarja élvezni a pillanatot. Mégsem boldog. Nem bízik a jövőben. Fél tőle. Attól tart, hogy ha most nem aratja le, amit lehet, később már nem lesz alkalma rá. Így aztán bekebelez mindent, és élete őszén végül tele lesz a gyomra. De nem boldogsággal.

A másik már az első pillanatban tudja, melyik lesz az utolsó falatja. Innentől már nem is lát mást. Csak az utolsó falatra készül. Ezek az emberek sem boldogok. Ők a jelentől félnek. Azt gondolják, hogy meg kell szenvedniük, ki kell érdemelniük a szebb jövőt, és ha túl korán, érdemtelenül kérik a jussukat, mindent elvesztenek. Gyakran egész életükben nem jutnak el az utolsó falatig, a boldogságig.

A harmadik csoportba tartozó emberek egészen mások. Ők boldogok. Ők azok, akik tejfölt kérnek az uborkasalátára akkor is, ha az történetesen nem szerepel az étlapon. Ők azok, akik evés közben bort kortyolgatnak, és minden falatot élveznek. Nekik az első ugyanolyan finom, mint az utolsó. Ami nem ízlik nekik, azt nem rendezik sorba, egyszerűen nem törődnek vele, otthagyják. Egész életük a pillanat. Az első és az utolsó egyszerre.

Nehéz helyzetbe hozol, fiam. Tudom, hogy már évekkel ezelőtt mondtam neked, hogy az igazságra mindenkinek magának kell rájönnie, de most mégis úgy érzem, hogy mondanom kell valamit, mert egyszerűen nem jutsz egyről a kettőre. Járod ezeket az iskolákat, de – már ne is haragudj – fogalmad sincs, hogy mi történik körülötted, hogy mi mozgatja a világot. Megpróbálom elmondani neked úgy, hogy megértsd a lényeget. De nem akarom a szádba rágni.

Te mindig tanulni akarsz. Azt hiszed, hogy minél többet tanulsz, annál bölcsebb leszel. Azt hiszed, hogy egyszer csak annyi dolgot fogsz már tudni, hogy aztán az a sok minden összeérik egy nagy egésszé, és világossá válik minden. Lófaszt válik világossá. Meg ne is várd, hogy ezt én mind kifizetem. Nem így kell csinálni! Nem érted? Na, várjál.

Az igazság ott van körülötted. Mindenhol. Mindenben. Amerre csak nézel, mindenhol azt kellene látnod, hacsak nem vagy olyan hülye, hogy azt se tudod, mit nézzél. Neked nem valami konkrétat kell nézned, hanem észre kell venned az igazságot, bármiben is nyilvánuljon meg. Nem érted, látom.

Az embereket figyeld, az isten áldjon meg! Emberek fogják az utadat szegélyezni vagy elállni – mikor hogy. Hát mi az istent akarsz akkor mást vizsgálgatni mindig (például ugye földrajzot tanulni bazmeg), mint az embereket? Ha ismered az embereket, mindent tudsz, mindent elérhetsz. Csak rájuk kell nézned, és láthatod, hogy mifélék. Vagy te azt hiszed, hogy bármit is el tudnak titkolni? Csak lépjen egyet, csak mozduljon, vagy szólaljon meg. Rögtön elárul magáról mindent.

Itt van például az, hogy hogyan esznek az emberek. Te is nyilván láttál már ilyet, nem? Akkor meg miért nézel megint ilyen értetlenül? Vannak azok, akik a legfinomabb falatokkal kezdik, és a legértéktelenebbekkel fejezik be. Na, ezek nem többek alávaló, kíméletlen ragadozóknál. Ne menj a közelükbe. Megszerzik, ami kell nekik, de nehogy azt hidd, hogy valami elegáns módon, udvariaskodva. Rárontanak, elveszik, és kész. Mire te odaérsz, már csak a dög csontjait találod, az isten áldjon meg!

A másik, aki a végére hagyja a legjobb falatot. Az ilyen elkezdi enni az ételt, és közben egyre nő benne a düh, hogy miken kell keresztülmennie, hogy végső célját elérhesse. Csak ez lebeg a szeme előtt. Ha az utolsó falat közben megzavarod, vagy ha megpróbálsz kóstolót kérni belőle, bármekkora durvaságra képes. Az ilyen ember némán, konokul, szinte titokban tör a célja felé, és minél közelebb van az eléréséhez, annál veszélyesebb. Kerüld el az ilyeneket.

Vagy ott vannak azok, akik ráhajolnak a tányérra, és monoton egykedvűséggel belapátolják, ami előttük van. Nem törődnek vele, hogy hús, krumpli vagy díszítés kerül a villájukra, mindegy nekik. „Egy helyre megy”. Ezt szokták mondani. Gyalázat. Az ehhez hasonlók gázolnak át mindenen, de nem valami rafinált szándékból, hanem egyszerű otrombaságból. A bárgyú arcukkal, az üres tekintetükkel járják a világot, és taposnak a virágokon, a lábakon, és nem tudják, hogy mit cselekszenek. Fiam! Igyekezz úgy alakítani az életedet, hogy ilyenekkel ne legyen dolgod.

Bizonyos szempontból a legalja, aki csak azért hagyja meg az étel – mondjuk – ötödét, mert azt olvasta valahol, hogy ezt úgy illik. A húsból meg a köretből is hagy. Pedig szinte fáj neki. De kibírja, és aztán büszke magára. Na, fiam, ezek undorító, szánalmas idióták, de ne becsüld alá a veszélyességüket. Személyükben törleszkedő, formátlan imádatuk tárgyát szüntelenül kutató csúszómászókkal állsz szemben. Ne fordíts hátat nekik, de bottal se piszkáld őket!

De ezeket össze ne keverd azokkal, akik egyszerűen megeszik, ami ízlik nekik, ami meg nem, azt otthagyják. Destruktív individualisták. Felháborító. Ezek nem tisztelnek semmilyen szabályt. Leszarják mindet. Nem számíthatsz rájuk. Nekik te nem is létezel. Mindig azt teszik, ami nekik tetszik. Csak azt nézd, hogy mi az érdekük, és rögtön tudni fogod, mire készülnek, mert nem fognak cécózni, hanem megcsinálják, amíg te még azon gondolkozol, hogy melyik lábaddal lépjél. Hát nem érted, hogy mi folyik itt? Vagy sejted már végre? Na, mi van? Azt a húst már nem kéred?

Egyszer egy író (sajnos nem emlékszem, ki) úgy vallott magáról, hogy megpróbált olyan egyszerű mondatokat írni, mint Hemingway, de próbálkozásainak eredményei végül csak szar mondatok lettek. Remélem, később rájött, hogy a megoldás egyszerűen annyi, hogy Hemingway mondatai is szarok. Híres jéghegy-elve – miszerint csak a legszükségesebbet írja le, az üzenet pedig a felszín alatt hömpölyög –, ha valaha működött egyáltalán, azt csak olvasói elszántságának és fantáziájának köszönheti.

Az öreg halász és a tenger sem kiemelkedő alkotás. Szavai és mondatai végtelenül szikárak, és annyira köznapiak, hogy épp szándékolt céljukat nem érik el, azaz nem utalnak a mögöttük megbúvó drámára. Hemingway – enyhén szólva – nem követ el mindent, hogy olvasóját a mélyebb megértés, a katartikusabb összefüggések kutatására indítsa. Szavai egyszerűen annyik, amennyinek első ránézésre látszanak. Persze bárkinek elkalandozhatnak a gondolatai, asszociálhat az életét végiggürcölő nagyapjára, vagy bármire, de azt nem az írónak köszönheti.

Pedig a téma igazán súlyos, nagyon mély értelmezések felé csábító. Adva van egy öregember, aki pechszériája csúcsán vészt jósló lendülettel vág neki egyedül a tengernek, hogy behozzon minden elmaradást, és kifogja élete legnagyobb halát. Már az alaphelyzet is a halál árnyékától terhes.

De ez csak kihasználatlan lehetőség marad. A legbosszantóbbak azok a súlyosan életszerűtlen, illetve tárgyi tévedésen alapuló részletek, amiket talán jól megírni sem lett volna nagyobb fáradság, mint rosszul.

Sajnos hiteltelenné teszi az írót, hogy öregember hőse egyetlen palack édesvízzel vág neki a küldetésnek, négy napot és éjszakát tölt úgy a tengeren, hogy nincs mivel védekeznie a perzselő nap és a dermesztő éjszaka ellen. Amikor az óriási hal rákap a horgára, szüntelen élethalál harc kezdődik, melynek során a halász megfeszített erővel tartja a kötelet, aminek a másik végét sokmázsás ellenfele húzza napokon át. Kezei és háta kisebesednek, – természetesen – erős fájdalmai vannak. Mindeközben nem okoz neki komoly gondot, hogy ha éppen egy uzsonnára szánt halat kell kifognia. Ilyenkor az eddig megvetett lábbal, negyvenöt fokban megdőlt testtel tartott óriást egyszerűen bal talpával a kötélre lépve tartja féken. Az sem probléma, hogy összesen pár órát alszik, és a kötelet ezalatt is keményen tartja, majd a kialvatlanságból fakadó dekoncentráltságot egyszerű elhatározással hessegeti el magától még azelőtt, hogy az érdemben akadályozná küldetése teljesítésében, vagy ne adj’ isten, még talán hallucinálni is kezdene, ahogy az minden normális embertől elvárható lenne. Közben még olyan kiáltóan felesleges dolgokra is pazarolja energiáját, mint megtalálni, kivágni és a vízbe dobni egy delfin „kopoltyúját”, hogy aztán végül mégse egyen a tengeri emlősből, hiszen van hal is. Azt már tényleg én szégyellem megemlíteni, hogy a kaland utolsó napján az aggastyánnak még van ereje és ügyessége arra, hogy a kését erősen az evezőhöz kötözze, és azzal jó pár cápa – igaz, porcos – koponyáját átüsse.

De akkor mi szól amellett, hogy ez a könyv gyerekek kezébe kerüljön?! Megpróbálom kimagyarázni: a fent említettek jó része. Ez a könyv nem üti meg egy irodalmi alkotás színvonalát, de nagy segítséget nyújthat az olvasás megszerettetésében. Hiszen olyan egyszerű szavakkal, olyan rövid és világos mondatokkal operál, amit a gyerekek is könnyedén megértenek. Van benne küzdelem, dráma, bele lehet merülni a történetbe, használni lehet a fantáziát, azaz megtörténik a csoda, és a betűkből élmény, mese lesz. A főhős által átélt gyötrelmek sekélyes ábrázolása amekkora hiba a felnőtt olvasók rovására, akkora szívesség a gyerekek felé: így legalább nem kell vizet fakasztaniuk az állólámpa szárából, ahogy rémálmukban evezőlapátként markolják a cápák elleni harcban. A könyv ráadásul nem kínzóan hosszú, és kedves gesztus Hemingwaytől, hogy nem a főhős halálával végződik.

Én végül is csak egy dolgot tartok elengedhetetlennek. Mondják meg a végén a gyerekeknek, hogy a delfinnek nincs kopoltyúja annak ellenére sem, hogy úgy sok minden lényegesen egyszerűbb lenni neki. A többi életszerűtlenséggel meg úgy vagyok, hogy sokszor a Tommal és Jerryvel megtörténtek is a hihetőség határát feszegetik.

A középkorú hölgy, miután sokáig mindenféle eredmény nélkül kopogtatott a falon, dühösen a hátára lendítette pongyoláját, kivágta a bejárati ajtót, és egyenesen a szomszéd felé indult. Hosszan, recsegve csöngetett, és közben – a nyomaték kedvéért – többször ráütött az ajtóra filigrán öklével.

Hirtelen csend lett, és megszűnt minden mozgás. A nő – mivel előfordult már, hogy egyszerűen nem nyitottak ajtót neki – lenyomta a kilincset, és rögtön be is lépett az előszobába. Balra, a konyhában ijedt arcú fiatalok meredtek rá. Nem törődött velük, szúrós tekintetével a házigazdát kereste.

Jobbra, a nappaliban meg is találta. A fotelből felállás közben megrekedve görnyedt a gyéren berendezett szoba közepén, de körülötte a falakon és a plafonon mászkálás közben megdermedt fiatalok hemzsegtek, egytől egyig az ajtó felé fordított fejjel, és olyan tekintettel, mint akiket halálbüntetéssel fenyegetett szervezkedésen értek.

A házigazda és vendégei arra vártak, hogy a nő megszólaljon, a nő pedig arra, hogy a házigazda vagy valamelyik vendég törje meg a csendet. A nő tétován, lassan megfordult, és csak annyit mondott halkan, inkább csak maga elé, gondolataiba merülve, mint felszólításként, hogy – Nagyon kérem, hagyják ezt abba.

Senki nem válaszolt, de a falakon megkönnyebbült mozgolódás és sustorgás támadt. Az egyik fiú, akinek alig kellett lenyújtóznia egy kép és a falilámpa közül, hogy elérje a CD lejátszót, kicsit felhangosította a csengetéskor elnémított zenét.

Talán négy éves lehettem, amikor a TV-ben láttam egy kártyatrükköt. Az önkéntes segítőnek ki kellett választania egy lapot a pakliból, jól megnéznie, megmutatnia a közönségnek, aztán visszacsúsztatni a többi közé. A bűvész megkeverte a kártyákat, aztán előhúzott egyet. – Ez volt az? – Igen!

Nagyon megtetszett a dolog. Elő is vettem egy csomag kártyát, és kiraktam belőle egy nem tudom hányszor nem tudom hányas mátrixot. Megkértem a nővéremet, hogy válasszon ki egyet, és – persze anélkül, hogy nekem elárulná – tegye vissza a helyére. Így is tett; még arra is vigyázott, hogy ne látsszon, melyik kártya volt megbolygatva.

Én egyébként sem szorultam rá erre az információra: biztos kézzel, habozás nélkül nyúltam az egyik felé. Felemeltem, és felmutattam a figurás felét anélkül, hogy én magam megnéztem volna. Nővérem elképedve igazolta vissza, hogy igen, pontosan ezt a kártyát választotta ki. Meg is kérdezte, hogy hogy csináltam. A kérdést nem pontosan értettem. Hát nem így kell? Vagy mi a kérdés tulajdonképpen?

Rögtön megismételtük a trükköt, és az a várható módon zajlott le: nem találtam el. Aztán újra. Akkor sem. És soha többet. Ma már tudom, hogy így játszottam el az egyetlen esélyemet, hogy valaha lottó ötösöm legyen.

– Figyelj csak, én – amint látod – egy aranyhal vagyok.

– Látom. És teljesíted három kívánságomat?

– Hát... én nem tudok kívánságokat teljesíteni. Bizonyos emberekkel tudok csodát tenni. De meg kell, hogy mondjam őszintén, te nem tartozol közéjük. Sajnálom.

– …

– Mégis azt szeretném kérni, hogy dobj vissza. Másokon még talán segíthetek. Megteszed, amire kérlek? Visszadobsz?

– Tessék, mehetsz.

– Köszönöm! Te jó ember vagy. És tudod mit? A csoda máris benned…

– Na menj a picsába!

Azt mondja a rádióban egy gyakorló pedagógus, hogy felháborítja(!), ha egy közlekedési eszközön pár ajtóval odébb hallja, ha egy gyerek „dübörgő” zenét hallgat a fülhallgatóján. Nem aggódik a gyerek hallása miatt, vagy azért, mert dekoncentrálttá válhat, és így lesre futhat valami fogósabb közlekedési helyzetben, hanem fel van háborodva.

Akit a dízelmotor csattogása, a közlekedés zaja, a busz nyikorgása nem késztet megszólalásra, de a fejhallgatóból kiszüremlő zene felháborítja, az bajban van, és szakszerű segítségre szorul. Első körben gyerekeket tizenöt méternél jobban ne közelítsen meg, nehogy a lelkéből öklendező váladék még tovább mételyezze őket.

Na, elég volt. Reggelente egyre nehezebb, egyre gyakrabban környékeznek meg fullasztó, lehúzó lidércálmok, amik után a kérészéletű ébredés is csak pillanatnyi vigasz, mert visszasüllyedek, és minden kezdődik elölről.

Ma rájöttem, hogy mi a baj: Reggelente a Kossuth Rádió asszisztál elnyújtott ébredésemhez. Félálomban – tudatom felfüggesztett védelmi rendszere miatt – akadálytalanul jutnak el agyam ellenőrizhetetlen bugyraiba a politikusok kisszerű, gyáva, rosszindulatú, rövidlátó, felháborító hazugságai, a világválság híreinek nyomasztó, sárgásszürke masszája, és a katatón idiótákat is kétségbeesésbe hajszoló ismétlésszámmal sorjázó társadalmi célú hirdetések.

Visszatérek a CD-s ébresztéshez.

Egy idő után váltani kell. Hiába megy a szekér, hiába tűnik úgy, hogy ezt a sok mindent nem szabad már odadobni, mert még egyszer ennyi már nem fog összejönni. Váltani kell. Imrének is váltani kellett volna.

Jól ráérzett annak idején az informatikai fellendülésre, kikupálta magát, és nem győzött csodálkozni, hogy a sok hülye nem érti, hogy persze, hogy nem megy, ha nincs bedugva, ha nem olvassa el, hogy mit írt ki a gép (a választ a kérdésére). Céget alapított. Hamarosan több tucatnyi vállalat számítógépparkját menedzselte, és elégedetten egyengette kis vállalkozása útját a növekedés felé. De nem vette észre, hogy a fejében pörögni kezdett egy számláló.

Hamar megszokta, hogy működik a vállalkozása, munkaterhelése felvett egy állandó szintet. Észre sem vette, és rutinná vált az egész, már becsukott szemmel látott mindent, amit az ügyfelei nyitott szemmel sem, már az agyát sem kellett használnia, csak az ujjait. Ha kinyitotta a száját, már maguktól jöttek elő a válaszok, neki csak artikulálnia kellett.

Aztán megunta az egészet. Mindig ugyanazt mondani, mindig ugyanazt csinálni. Mindig ugyanazoknak. Mindig egyformáknak. Elkezdett szórakozni velük. Direkt elállított ezt-azt, aztán bebizonyította nekik, hogy ők maguk rontották el. Nem létező szakkifejezéseket tanított meg nekik, és felmondatta velük, mint valami kisiskolás leckét.

Amikor látta, hogy még ezt is meg lehet tenni velük, hogy hülyére lehet venni őket, valami végleg elpattant benne. Dühös lett ezekre az emberekre. Megutálta az ügyfeleit. Mindet, egytől egyig. Az összeset. Az összes századszorra ugyanazt kérdező, éjjel, hajnalban és hétvégén telefonáló értetlen, tapintatlan, büdös szájú barmot! Elege lett az egészből. Emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne legyen durva velük, hogy meg ne üsse őket. A gúnyolódást nem tudta megállni, de az is csak ellene fordult: az ügyfelek észre sem vették célzásait, ettől aztán, hogy így sem tudja kiengedni a gőzt, már ölni tudott volna!

Elérkezett a pillanat, amikor tennie kellett valamit, történnie kellett valaminek. Felesége unszolására felkeresett egy specialistát, egy pszichológust, akinek a szakterülete a kiégés okozta személyiségtorzulások kezelése volt.

Rögtön munkához láttak. Még nem volt késő. Imre lélegzetvételnyi időhöz, és alkalomhoz jutott, hogy rátekintsen a kialakult helyzetre, hogy mibe keveredett, hová jutott az elmúlt évek során. Átszervezte a munkamegosztást a cégében, új embereket vett fel, sportolni kezdett. A terápia és a saját maga eszközölte változtatások együttes hatásaként a nyomás csökkenni kezdett, légszomja jóformán elmúlt, újra végig tudta aludni az éjszakát.

Nem mondhatnám, hogy teljesen „meggyógyult”, de óriási haladást ért el. A pszichológus azt mondta neki, hogy birtokában van minden tudásnak, minden képességnek és tapasztalatnak, ami ahhoz kell, hogy az életét végérvényesen egyenesbe fordítsa, ezért rá a továbbiakban nincs szükség. Persze, ha elakadna, ha visszaesne, bármikor felkeresheti.

Imre egy pillanatra megijedt attól, hogy ezután egyedül kell boldogulnia; megszokta a szakszerű segítséget. De pillanatok alatt belátta, hogy így lesz jó, és hogy menni fog. Érezte magában az erőt és a nyugalmat. A teljes siker lehetőségét. És akkor, az utolsó találkozásukkor, amikor Imre már épp menni készült, már el is búcsúztak tulajdonképpen… akkor a pszichológus Imre után szólt.     – Csak még egy pillanatra, Imre! Már egy hete nem megy a net a gépemen. Azt írja ki, hogy valami hálózati kábel nincs csatlakoztatva, vagy mit.

Több évtizednyi teljesen eseménytelenül telt kiskéssel falatozás után ma végre sikerült szájon szúrnom magam.

Azokat a kérdőíveket, amikben sorra meg kell jelölni válaszokat aszerint, hogy te mit tennél az adott helyzetben, rengetegen – anélkül, hogy ez tudatosulna bennük – úgy töltik ki, hogy mit tartanak helyesnek, illetve hogyan cselekednének, ha személyiségük megvalósult álom lenne.

Ezzel két gond van. 1.) Az amúgy is hiányos, torz önismeretet még sötétebb verembe taszítja; 2.) Kurvára feldühít engem. Jó. Hát a második az én gondom, nem a kitöltőé.

Egyszer be fogok ülni a boltba nézni az embereket, és jegyzetelni. Bár végül is jártomban-keltemben is ezt teszem.

Ma egy fiatal nő köszönt rá egy idősebb úrra. Szerintem egy házban lakhatnak. A lány kedves volt. Egy kicsit lesütötte a szemét, és olyan cinkosan (de mindenféle kihívás nélkül) mosolygott az öregre, mintha lett volna a közelmúltban valami apró, hétköznapi közös élményük. Mondjuk együtt ragadtak be a liftbe, vagy egyszerre láttak meg egy aranyos kutyát.

Önkéntelenül is a férfire néztem, hogy viszonozza-e, illetve hogyan viszonozza a köszönést és a gesztust. Meglepve láttam – mert a lány arcán a férfi negatív reakciójából semmi nem tükröződött –, hogy az öregnek helyén volt a szíve, és ha érzett is kísértést, hogy kedves emberként nyilvánuljon meg, győzött benne az önkéntes Bismarck imitátor, és szigorú kőarcát az egész interakció során sikerült hibátlanul megőriznie.

A völgy másik oldalán, a hegy északi lejtőjén áll egy kis kastély. Kastélynak igazából kicsi, de háznak mindenképpen nagy. Akárhogy is, arisztokratikus emelkedettségéhez nem férhet kétség. Hideg kőfalain itt-ott moha zöldell, amúgy az évszázadok sötétre festették az épületet. Éppen emiatt komor, gyászos hangulatot áraszt. Most mozgáskorlátozott öregek-otthonaként működik.

Az itt lakók kerekesszékben élik az életüket a világtól elvágva. Egyiküket sem látogatja soha senki. Kisszámú, keménykezű és kemény szavú személyzet gondoskodik róluk. „Mindenük megvan, ami kell” – szokták mondani az ápolók. Ez a kijelentés, ha az emberséget nem számítjuk a minden közé, többé-kevésbé meg is állja a helyét.

A kis osztott táblás ablakokon balról villózó kékes, jobbról halvány, mély sárga fény szüremlik a néma völgy felé, hogy pár méterrel odébb együtt enyésszenek el. Az öregek TV-t néznek. Három sorban ülnek a tolószékeikben. Többségük a képernyőre mered, de néhány közülük nem a filmet nézi, hanem vagy gondolataiba, vagy éppen azok elöl menekül.

A kis társasággal srégen szemben, a TV mellett egy szikár, szigorú, megkeseredett arcú öregember néz megvetően a többiek felé. Nem szól egyetlen szót sem, csak újra és újra körbejáratja tekintetét a többieken, és undorodva csóválja a fejét.

Szemben, az első sorban ülők közül az egyik férfi – azok közül, akik a képernyőt nézik, de a filmet nem – egyszer csak olyan arckifejezéssel, mint akinek megvilágosodása van, teátrális, de nem túl heves mozdulattal lesöpri sovány lábairól a pokrócot, megtámaszkodik a karfán, és lassan felemelkedik. Ahogy elengedi a tolószéket, a hihetetlennek gondolt, de mégis átélt csoda öröme, de egyúttal annak tartóssága fölött érzett aggodalom árad szét az arcán. Mintha kötélen állna, remeg kissé, valamelyest görbén, de áll a lábán! Ujjai görcsösen kutatják a levegőt oldalt alig felemelt kezei végén, de nem meri ökölbe szorítani őket, nehogy a varázslat elmúljon.

Arckifejezése fölött kitörő öröm, szinte tébolyult mosoly veszi át az uralmat. Először szemeit fordítja el, amennyire csak bírja, aztán a fejével is igyekszik a többiek felé fordulni, végül a bal lábát is áthelyezi, elfordul, és még mindig áll! Boldogan, várakozón néz a többiekre. De társai vagy úgy teszek, mintha nem vették volna észre, hogy felállt, hogy megfordult, hogy még mindig áll, hogy csoda történt vele, vagy egyenesen irigy gyűlölettel a szemükben néznek rá. Egyikük – aki eddig szintén nem a filmet nézte – most felháborodottan dülöngél jobbra-balra, hogy jelezze, nem lát semmit a filmből a „csodatévő” miatt. Az öreg fáradni kezd, és a karfa után kap. Halk nyögéssel újra belehuppan a kerekesszékbe, aztán sokáig erőlködik, hogy a ledobott pokrócot újra magára tudja teríteni.

– I-hi-hidióta – vihogja alig hallhatóan az orra alá az egészet szemből végignéző szikár öreg, és fejét csóválva kihajtja magát a társalgóból. Az ajtón kívül már leplezetlenül, szélesen, gyermekien mosolyog, és tudja, jól döntött, amikor elhatározta, hogy semmiképp nem fogja elárulni soha, hogy ő – bő egy éve – nem csak felállni, de még járni is tud.

Most hallom, hogy talán megvan az Aranykéz utcai robbantás elkövetője. Közúti ellenőrzésen bukott le, és jelenleg a pankráci börtönben tartják fogva. Én egészen eddig azt hittem, hogy a Pankrácot csak Rumcájsznak, vagy más, Jičin vonzáskörzetében állandó bejelentett lakással rendelkező rajzfilmfiguráknak tartják fenn.

Van egy amolyan szexbábum. Az a fajta, aminek szilikon a bőre, tapintása a megtévesztésig hasonlít az eredetire, testének tartása van, haja igazi haj, stb. Meglehetősen drága volt. Ma vittem vissza karbantartásra, hogy pofozzák ki egy kicsit, hozzák fel az eredeti állapotára.

Bevittem az üzletbe, ahol vettem, és egyszerűen feltettem az asztalra. Ugyanaz a srác volt ott, mint amikor megvettem. Mondhatom, hogy zavarba jött, amikor meglátta, hogy a portéka csúnyán kiment a formájából itt-ott. Laikus számára is egyértelmű, hogy miket tettem vele. Karjai eltörve, testén és lábain ütések és rúgások nyomai mindenfelé. Amikor a plédet, amiben behoztam a kocsiból, teljesen lerántottam róla, észrevette, hogy le van vágva a pénisze. Jéghideg iszonyat ütközött ki az arcán, falfehérre váltott, úgy meredt rám, mint valami bestiális sorozatgyilkosra, de aztán egy pillanat alatt elkapta a tekintetét. Nyelt egyet, és újra, de már egészen másképp, rám nézett. Összeszedte magát.

Elmondta, hogy eléggé rossz állapotban van a bábu, és – ha elfogadom – az lenne a javaslata, hogy vegyek egy újat helyette. Ebbe nem mentem bele. Számomra jelentősége van annak, hogy ugyanezt a bábut kapjam vissza – mondtam. Megértett. (Tréfás magyarázatomra, miszerint Plasztik Pál a szívemhez nőtt, udvarias, de talán nem őszinte mosollyal reagált). Azt mondta, hogy vissza kell bontaniuk egészen a „csontokig”, aztán „újra rakni” nagyjából mindent. Így fogalmazott. Hozzátette, hogy a dolog ára így gyakorlatilag hajszálra meg fogja közelíteni az eredeti árat, és megkérdezte, hogy ennek tudatában is fenntartom-e, hogy ehhez a konkrét bábuhoz ragaszkodom. Fenntartottam. Ebben maradtunk.

Nagyon fontos, hogy az eladó végig udvarias és tárgyszerű volt, korrektül tájékoztatott a részletekről. Első döbbenetét elnyomva úgy viselkedett velem, mint bármelyik vevőjével, és elmondhatom, hogy jó munkát végzett, akármiket is gondolt rólam közben. Én ezt nagyra becsülöm. Mindig meghat az ilyen hozzáállás. Mondhatom, hogy ez a vesszőparipám.

Én is kereskedő vagyok ugyanis. Nekem is van egy boltom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlóim első osztályú kiszolgálásban részesüljenek. Jobban tudom, hogy mit szeretnének, hogy mi jó nekik, mint saját maguk. Soha nem csapom be őket, mindig arra törekszem, hogy elégedetten távozzanak, és elégedettek maradjanak akkor is, amikor már hazaértek, de még hetekkel azután is, hogy nálam jártak. Én a szívemet-lelkemet teszem a munkámba. Nekem ez a hivatásom.

De ez a hivatás, ha komolyan veszik, nagyon nehéz kenyér. Először is: a becsületes hozzáállás lassan érik be. Furcsa, de higgyék el, hogy így van: az emberek jó részének fel sem tűnik, hogy nálam jobb kiszolgálást kapnak, mint máshol. Rezignáltak, fásultak. Megkapják, amit akarnak, és már mennek is. Sokszor furcsállják, hogy annyit kérdezek, hogy mire kell, milyen körülmények között akarják használni, stb. Megijednek. Azt hiszik, hogy vizsgázniuk kell. De aztán visszajönnek. Aztán, amikor már törzsvásárlóim, egyszer csak beugrik nekik, hogy hihetetlen, de kapnak nálam valamit, amit először meg sem tudnak határozni, hogy mi az, de szükségük van rá. Ha kapnak belőle, még több kell, újból és újból kell. Nekik nem rágom a szájukba, meg amúgy is rájönnek később maguk is, de Önöknek elmondom. Nálam a minden embernek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapják meg, ráadásként pedig azt a bánásmódot, ami annak jár, akinek a pénzéből élek. Nekem ezek az emberek az Ügyfeleim.

Most sokan, akik például pincérként, vagy akármilyen szolgáltatóként dolgoznak, a fejüket ingatják. Azt gondolják, hogy könnyű ezt mondani, mert ezek csak szavak. Mint elvet persze mindenki elfogadja, na de nap mint nap így is cselekedni? Ugyan már! Mit csinálok azokkal, akik a boltban vélt vagy valós kisebbrendűségi érzésüket próbálják ellensúlyozni, és a szolgájuknak tekintenek, akik az ilyen helyzetekben tudják csak megélni, hogy fölötte állnak valakinek? A válaszom egyszerre kézenfekvő és meglepő talán: Őket ugyanúgy szolgálom ki, mint bárki mást.

Ezzel nem azt mondom, hogy ez nekem nem okoz nehézséget. Egyáltalán nem azt mondom. Én büszke ember vagyok, és sajnos nem vagyok az az őstehetség sem, aki el tudja engedni a füle mellett a sértő szavakat, aki átnéz a megvető tekinteteken anélkül, hogy közben szét ne robbanna belül.

Megpróbáltam, és nem ment. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen vevőket egyébként mindig le tudtam szerelni. Ha háborgott, megnyugtattam. Ha értetlenkedett, az ő szavaival magyaráztam. Ha reklamált, elismertem az igazát, és nagyvonalúan megtoldottam egy gesztussal. Az esetek döntő többségében a kekec vevő megnyugodott, olykor még el is szégyellte magát, amint látta, látnia, éreznie kellett, hogy szebben bántam vele, mint ahogy megérdemelte. Sokszor kézfogással végződtek ezek az esetek, és az sem volt ritka, hogy a vevő elnézést kért, és elismerte, ha részben, vagy akár egészében nem volt igaza.

De rám ez valamilyen furcsa oknál fogva nem hatott megnyugtatólag. Nulla összegű játszmák voltak ezek, amelyek során ahogy a vevő megnyugodott, és jó modorra váltott, magamban belül úgy vettem át én a feszültséget, és a szívem mélyén haragot éreztem. Dühös voltam, hogy nekem kell mindig megtennem az első lépést, meg a másodikat is, miért nem lehet mindenki tekintettel a másikra, miért nekem kell mindig az okosabbnak lennem, aki enged?! Miért én vagyok az, aki éjszaka hánykolódik, újra és újra lejátssza az eseményeket a fejében, és arra vágyik, hogy bárcsak a pofájába mászott volna annak a tuskónak, aki nem érdemelt volna mást!

Éveket töltöttem így, hogy végig az orrom előtt volt a megoldás, mégsem vettem észre. És egyszer csak beugrott. Vettem egy, a hús-vér emberhez megszólalásig hasonló szilikon bábut. Valamit, ami megtestesített számomra minden fölényeskedő, goromba, ostoba, rosszindulatú bunkót. Amin kitölthettem a dühömet, amivel megtehettem mindent, amit az arra „érdemesekkel” megtenni vágytam. A „rossz” vevőim között persze nők is voltak, de férfi bábut kellett vennem: nőt soha nem ütnék meg. A bábut hátravittem a raktár mögötti helyiségbe. Levágtam a péniszét, hogy fel tudjam öltöztetni. (Kiegészítőként még egy autóstáskát is kapott).

Innentől kezdve, ha sérelem ért, ha megbántottak, ha méltatlanul bántak velem, csak arra gondoltam, hogy eljön a nap vége. Még udvariasabb voltam, mint bármikor korábban, még inkább a vevő kegyét kerestem, de közben elraktároztam minden sérelmet az agyam egy erre kijelölt zugába.

Zárás után elvégeztem mindent, amit ilyenkor kell (pénz, takarítás, stb.), aztán hátramentem. Kulcsra zártam a vasajtót, és megálltam a bábuval szemben. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a sérelmek bugyrát az agyamban, és hagytam, hogy csak jöjjön, jöjjön fel minden. Volt, amit újra és újra lejátszottam. Mire mindent felidéztem, kezeim ökölbe szorultak, szám legörbült, vonásaim úgy megkeményedtek, hogy nem is akartam látni magam (a helyiségből már korábban kivittem a tükröt), és – rendszerint – amikor már vicsorítani kezdtem, egyszer csak elengedtem magam, és szabad folyást engedtem a felgyülemlett indulatnak!

Utólag belegondolva szinte nevetséges (tudom, bizarr ezt mondani), de a legtöbbször hasonlóképpen bántam el áldozatommal. Könyökkel az arcába csaptam, aztán ugyanezt jobbról, és fentről. A hasába térdeltem, átkulcsoltam a nyakát, és térddel beleugrottam a gyomrába, aztán megint az arcába. Fojtogattam, rúgtam a jobb és a bal veséjét, a sípcsontjára tapostam, aztán az egészet elölről, aztán ötletszerűen, ahogy adódott, egyre állatiasabban, egyre elvakultabban, míg már ömlött rólam a víz, teljesen ki nem fulladtam, míg már nekem is fájt mindenem, míg a szédülés meg nem tántorított.

Aztán zihálva leereszkedtem a padlóra, behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire, csak ültem ott a falnak támasztva a hátamat, és nem törődtem az idő múlásával sem, csak amikor azt éreztem, hogy elmosolyodok, hogy megkönnyebbültem, akkor nyitottam ki lassan a szememet, és felkeltem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.

Ezt hónapokig csináltam így, és alig volt nap, ami nem így végződött. De egy idő után, és az az érdekes, hogy nekem sem tűnt fel rögtön, elő-előfordult, hogy zárás után nem akadt „dolgom”. A megmagyarázhatatlan az volt, hogy később olyankor is kihagytam már az esti „szertartást”, amikor pedig számos, vagy nem olyan sok, de komoly atrocitást kellett elszenvednem napközben.

Öt hónap után egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy hete nem jártam a hátsó raktárban. Elkezdtem tudatosan figyelni magamat, az érzéseimet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a sértések leperegnek rólam, nem hatnak meg többé. Sőt! Ezekre a bunkókra egyfajta szeretettel tudtam tekinteni. Mint valami huncut kópékra. Elképesztő.

Rögtön tudtam – és az eltelt egy év engem igazol –, hogy végleg meggyógyultam. Igen, meggyógyultam. Hogy a képességet, amiről azt hittem, hogy nem adatott meg vele születni, sikerült kifejlesztenem magamban. Hogy még az is lehet, hogy én vagyok a legjobb kereskedő a világon!

Visszavittem a bábut a boltba, ahol vettem, hogy hozzák rendbe. Meg akarom őrizni, hogy örök időkre emlékeztessen arra, hogy honnan hová jutottam.