A kisebbik fiam – a számítógépén, valami internetes játékban – teremtett egy világot magának. Amikor mindennel végzett, egy gondosan karbantartott piros-fehér csíkos hőlégballonnal menekült el belőle.

Sikerült meghatároznom Enya zenéjének pontos műfaját: romantoheroikus pop.

Ma megpróbáltam venni egy hűtőtáskát. Kalandozásaim során a Tescoba is bementem. Mert ugye mit lehet elrontani egy hűtőtáskán? Azt, hogy felül még valami hőszigetelőnek látszó fedél van, de az oldalfal a külső műanyag borításból, a belső műanyag betétből és a közöttük helyet foglaló 0,5 mm-es levegőrétegből áll. Mivel a szóban forgó terméket nem doboznak vagy műanyag tárgynak hívják, hanem – egészen arcpirítóan – hűtőtáskának hazudják, fogyasztóvédelmi eseménnyel állunk szemben.

Nem győzöm hangsúlyozni az önismeret, a magunkkal szembeni őszinteség fontosságát. Megint azt olvasom, hogy egy idős úr még mindig vezet, noha az ehhez szükséges képességei többségének időközbeni elvesztése potenciális gyilkossá avatja. 

A magával őszinte ember kell, hogy érzékelje a képesség-vesztés jeleit, hogy egyre többször lepődik meg tereptárgyak létezésén, a forgalom többi résztvevőjének hirtelen, és/vagy váratlan helyről való felbukkanásán. Vagy ami még rosszabb, azon, hogy integetnek neki a kereszteződésben, hogy figyelj csak, az a kurva nagy csattanás, amit nem hallottál, az az volt, hogy, elcsaptál valakit. 

Hogy ez utóbbi nem kitaláció, arra konkrét képeket szerettem volna betenni arról az esetről*, amit egy – azt hiszem – német közlekedési kamera rögzített. A két-három képből álló sorozaton egy idős hölgy mereszti a szemét maga elé, feje szinte egyvonalban van a kormánnyal. Koncentráló arckifejezése, testtartása mindegyik képen tökéletesen azonos, noha épp egy, a zebrán jól láthatóan elinduló urat gázol el. Az ilyesmi csattan. Megmozgatja a karosszériát. Árnyékot vet az utastérre. A hölgy pedig megy tovább, és láthatóan sejtelme sincs az általa okozott helyzetről.

Csak egy-két esetről olvastam, ahol az érintett idős hölgy vagy úr arra a következtetésre jutott, hogy elengedi a görcsösen markolt kormányt, és nem vezet többé.

* Kipróbáltam a baleset, gázolás, mercedes, idős vezető, női vezető, forgalomfigyelő kamera, accident, hit and run, mercedes, old driver, female driver, traffic camera, Unfall, Umfährt, Mercedes, alte Fahrer, frau / weiblich Fahrer, Verkehr Kamera hívószavakat és azok – szándékaim szerint – összes kombinációját, de nem találtam.

Fogom a fejem a félhomályos folyósón, szorítom a két tenyerem közé, a szememet olyan erővel tartom csukva, hogy szinte hallom, ahogy zúg, de nem bírok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor minden elromlott.

Mióta van az, hogy ha nem érteném a nyelvet, azt hihetném, hogy szó van valamiről, mert mindenki bólogat, mert mindenki hozzászól? De nincs szó semmiről. Ha megkérdeznek, nem tudod, mit mondj, mi volt, de a lélekjelenléted kisegít, rátalálsz a szerepedre, és hallod magad, ahogy pár hangsort elismételsz, és mindenki megkönnyebbülten sóhajt. Mehet tovább a darab.

Mióta van az, hogy ha valakit futni látsz egy papírral, tudod, hogy nem fog megérkezni sehova, csak meg akar szabadulni tőle, át akarja adni valakinek? Hogy arra a papírra csak az van írva, amit pár perccel korábban valakivel a szerepe mondatott? Azt a papírt beteszik a többi közé. Van már belőle egy köbméter. Valahogy rendet kéne tenni már, de minél többet olvasod őket, annál halványabb rajtuk az értelem betűje. Áthúzod, ami belül üres, és nem marad semmi. Aztán gyorsan visszacsinálsz mindent, és visszatömöd a papírokat a helyére. Nem te fogod megmondani. Nem te fogod eltakarítani. Majd hülye leszel.

Figyelj, én nem az vagyok, akinek gondolsz. Engem nem érdekel az életérzés, én szarok a legújabb trendre, meg a kettővel ezelőttire is. Ez egy zenelejátszó, nem? Én nem a virágos mezőn akarok futni, hanem azt akarom, hogy szóljon a zene, basszátok meg! Igen? Másnak is ez a baja vele? Újat? Kedvező konstrukcióban? Kinek éri meg, bazmeg?! Add vissza a picsába, nem hagyom itt két hétre. Fújok bele WD-40-et.

Végre sorra kerültem, úgyhogy az ablakhoz léptem, és már be is szívtam a levegőt, hogy majd azzal köszönök az ügyintézőnek, amikor tompa ütést éreztem, és egy idős hölgy kövér alkarját láttam meg a magamé helyén.

Bocsánat, csak… – mondta anélkül, hogy akár csak egy pillanat erejéig is tervezte volna befejezni a mondatot, és máris a postás hölgyhöz fordult. – Ez a számla kilencedikére szól, ma pedig tizennegyedike van. (Üssenek botokkal és széklábakkal, amíg ki nem hűlök, ha az idős hölgynek nem volt teljesen mindegy, hogy mikorra szól a számla). A postai dolgozó az álmennyezet felé emelte a tekintetét, majd a számlára, amin tényleg kilencedike szerepelt.

Erre visszatartott lélegzettel megmarkolt egy spirálfüzet vastagságú papírköteget: az aznapi számlák egy parányi hányadát. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy mindre kilencedike van írva. – Egy pillanat – mondta, majd becsapta a kisablakot, és elment hátra azzal a kényszeredett, fájdalom lassította ügyintéző járással, ami mindig csak elfelé vezet, vissza soha. De – legnagyobb meglepetésemre – egy percen belül újra megjelent.

Kilépett a számlázó programból. Ki a Windowsba. Ugyanebben a pillanatban valami kesernyés, okkersárga homály úszott el a szemem előtt. Nyeltem egyet. Az ügyintéző kattintgatni kezdett. A beállítások, vezérlőpult felől közelített. A dátum és idő ikonra klikkelve egy ablak ugrott fel azzal, hogy nincs jogosultsága mélyebbre menni.

A start menühöz húzta az egeret, majd a lehetséges opciók közül az újraindítást választotta, ami kétséget kizáróan meggyőzött arról, hogy – nyilván a neki az imént tanácsot adó kollégának is köszönhetően – nem ismerte fel a probléma természetét, és nem tudja, hogy mi (és mi nem) fog történni az elkövetkező percekben.

Úgyhogy magabiztosan, minden további tépelődés nélkül adtam fel az első helyemet az ablaknál, és beálltam a mellettem lévő sor végére. Azt végigcsoszogva elintéztem a dolgomat, és elégedetten, de rezignáltságot magamra öltve sétáltam el a csukott kisablak előtt, ami mögött az ügyintéző sokadszorra szembesült vele, hogy az istennek nem bírja kiérdemelni a rendszergazdai jogosultságot, bárhányszor is indítja újra a gépet.

Az ember azt gondolná, hogy Amerikában nincsenek is büntető mesék. Hogy ott az elalvás előtt felolvasott történetben mindig a legkisebb demokrata győz, és a Dow Jones index a kereskedési nap legaranyosabb kisbefektetőjét magával rántja az égbe.

Na de várjunk egy kicsit azzal az elalvással. Ima nélkül szó sem lehet róla. Jó, legyen persze rövid, a rímek másszanak be a kis fülekbe, és lehessen akár a Süsü dallamára is énekelni. Az egyik legismertebb – és a fenti feltételeknek is mindenben megfelelő – esti ima így hangzik:

Now I lay me down to sleep,

I pray the Lord my soul to keep.

If I should die before I wake,

I pray the Lord my soul to take.

Nem tudom, hogy az Egyesült Államokban mennyire gyakori a kisiskolások között az Isten közvetlen kérésére történő, kénytelen-kelletlen éjszakai elhalálozás, de hajlok rá, hogy sűrűbben fordul elő, mint nálunk. Ugyanis ennek a kertelés nélküli, megkapóan őszinte imának hiába keressük a magyar tükörfordítását. Nekünk csak ilyenek – és ehhez hasonlók – vannak:

Gondviselő Jó Istenem,

amíg alszom, te légy velem.

Hogy bánat, baj elkerüljön,

s testem, lelkem felüdüljön.

Vegyük észre, hogy a magyar verzió kommunikációs stratégiája sokkal ügyesebb. Isten becézgetésével, és az emberekhez való pozitív hozzáállásának (kéretlen) felemlítésével készít elő egy, az amerikainál lényegesen kedvezőbb alkupozíciót, melyben nemhogy ravasz módon kerüli a halálnak akár csak az általánosságban való említését is, hanem aztán a második két sorban nem kevesebb, mint négy kérést fogalmaz meg.

Jó érzésű tárgyalópartner erre nem mondhatja, hogy sajnos egyik felvetést sem tartja életszerűnek, és helyettük a halált javasolja. De ha ennyivel furmányosabbak vagyunk, akkor hogy lehet, hogy mégis az amerikaiak élnek jobban?

A cseplesz a belek és a hasfal között elhelyezkedő, zsírszövettel átszőtt hártya. Létezése gyakorlatilag titok. Még a word is aláhúzza pirossal. Akinek a sörhasa kőkemény, annak a csepleszében raktározódott el nagyobb mennyiségű zsír. Komolyan mondom.

Nagyapa nyakas ember volt. Amit elhatározott, amibe belekezdett, azt végigvitte bármi áron. Az utolsó utunkon sem törődött a táblákkal, az árok partjáról kétségbeesetten integető munkásokkal, vagy azzal hogy könyörgök neki, hogy fékezzen.

Pedig az utolsó előtti pillanatban, amikor nagyapa már hajlott rá, hogy mégis elkerüli a betonkeverőt, még Szűz Mária is megjelent neki a műszerfal fölött olyan fényesen, hogy még az én látásomat is elhomályosította, pedig féltő, ragyogó arcát nem is felém fordította, hanem nagyapa felé. Talán ekkor még el tudtunk volna menni a jobb oldalon, de helyette a vakító fényesség mögé rejtőzött betonkeverőbe csapódtunk.

A város híres szülöttének, egy ornitológusnak a feleségéről mintázták. Egy kis ünnepség keretében állították fel a főtéren. Onnantól kezdve az embereket figyelte, ahogy mindig visszajárnak először gyerekként fogócskázni, aztán munkába menet megállni pár pillanatra, majd nyugdíjasként a langyos őszi napsütésben ücsörögni.

Alapvetően elégedett volt az életével, mert – ha ez egyáltalán lehetséges – még szebb volt, mint akiről mintázták, csak rajta még az idő sem fogott, ráadásul a madarak sem piszkítottak rá soha.

Ugyanakkor a bevégzett művet sújtó céltalan tétlenség érzése mindig is árnyékot vetett boldogságára. Elhatározta, hogy végre tenni is fog valamit. Kecsesen kitartott bal kezét lassan, nagyon lassan, hogy nemhogy a játszó gyerekek, nemhogy a szemlélődő öregek, de még a történészek se vehessék észre, elkezdte visszahúzni a melléhez, közben pedig ugyanilyen lassan kis mélyedést formált óvatosan az ég felé fordított tenyerében.

Százharminc, néha a lebukás rémét felvillantó hónapokkal terhes évnek kellett eltelnie, mire bevégezte saját nagy művét, és az első madár a tenyerébe szállt csőrében egy ágacskával, hogy nekilásson fészket építeni.

Jól nevelt vagyok. Sorban görgetem és olvasgatom a szokásos honlapokat, aztán ha végeztem velük, nem csak elillanok sebtében, hanem szépen felmegyek előbb a tetejére, és csak akkor kattintok a következő könyvjelzőre. Illik az oldalt úgy otthagyni, ahogy találtam. Nem lecsúsztatva, mint egy hasra vágott könyvet.

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.

Én pontosan tudom, hogy milyen gazdagnak lenni. Nagyapám elmesélte. Ugyanis mi nem voltunk mindig ilyen szegények. A dédapám még mérhetetlenül gazdag volt.

Annyira gazdag, hogy mézeskalács házat épített a családnak. Nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Szegénysorból emelkedett ki a maga erejéből. Azt hiszem, volt benne egy sértettség, egy dac a már eleve gazdagokkal szemben. És fel akarta bosszantani őket.

Vett egy telket az úri negyedben, és a rajta lévő márványlépcsős, ión oszlopos kúriát a föld színéig romboltatta, mert akkor már tudta, hogy neki mézeskalács ház kell, semmi más. Hadd ámuljon a sok beltenyésztett, jóba beleszületett sznob.

Persze őrültség volt az egész. Először is senki nem tudott akkora mézeskalács darabokat sütni, amekkorák a falakhoz kellettek. Dédapám építtetett hát egy óriási kemencét, és megfizette az ország legjobb cukrászát.

A mézeskalács falakkal az is volt a probléma, hogy nem bírták az esőt, hanem hamar átáztak, és elvesztették a tartásukat, így igen gyorsan – és elég gyakran – kellett pótolni, cserélni a ház egyes részeit.

De a mézeskalács ház a napot sem bírta, mert attól meg kiszáradt, megrepedezett. Dédapám ezt úgy oldotta meg, hogy hordószám hozatott mézet, és egy egész csapat munkás kenegette, itatgatta a falakat vagy hetente háromszor.

De gond volt a madarakkal, az egerekkel meg a rovarokkal is, mert azok is folyton rájártak a házra, és csipegették. A lecserélt falakat soha nem adta oda nekik a dédapám, hanem szénné égette a kemencéjében, aztán beleszóratta a folyóba.

Mondanom sem kell, hogy egy vagyont emésztett fel ennek a háznak a fenntartása. De nagyapám nem bánta. Tudta ő ezt jól. Ezért csinálta. Magában fuldoklott a röhögéstől, ahogy a karót nyelt szomszédok arcáról leolvasta a tébolyodott értetlenséget, hogy ha minden erejüket megfeszítik is, akkor sem érthetik meg a dédapámat, mert ő ravaszabb, sokkal ravaszabb ember náluk.

Szóval így teltek heves boldogságban az évek, csak aztán az üzlet elkezdett hanyatlani. Persze dédapám a mézeskalács házról csak a végső esetben tudott volna lemondani. Sajnos ez a pillanat is elkövetkezett. Olyannyira elfogyott a pénze, hogy már rég elzálogosította a telket is (a házra nem akart egyik bank sem hitelt adni).

Amikor aztán tényleg vége lett mindennek, és beütött a csőd, dédapám titokban bemászott a kemencébe, és a cukrász – persze anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – belesütötte a fájdalmat mindvégig némán tűrő dédapámat a hétvégi eső miatt cserére érettet pótló, utca felőli falba.

Több dolog is tetszett a Becstelen brigantykban. Elsősorban az, hogy a jók és rosszak jellemüket tekintve nem borotvaélesen különülnek el egymástól. A németek jó része kulturált, idegen nyelveket beszélő, a társas érintkezés kifinomult formáiban jártas ripacs, az egyik pozitív főhős viszont egy sajátosan modoros tennessee-i suttyó, és igazán csapata egyetlen tagjáról sem lehetne csuklás nélkül kijelenteni, hogy erkölcsileg a német katonák fölött állna.

Különösen tetszett a Hans Landát alakító Christoph Waltz színészi játéka és figyelemre méltó nyelvérzéke. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik színész munkájában hibát találtam volna.

Az amerikai filmekben gyakran sajátos viszonyt vagyunk kénytelenek észlelni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Tarantino azonban egészen eredeti módon aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, és olyan módon lepi meg a nézőt, ahogy az nem várná.

A kerítés tövében, a hűvös szürkület leple alatt egy sün igyekezett a dolgára. De mozgása nem maradt észrevétlen. Egy negyven év körüli nő indult el feléje. A sün megállt, és összegömbölyödött. A nőn kesztyű volt, azzal nyúlt felé, felemelte, és elindult vele a terasz irányába. Ott már egy téglatest formájú, rozsdás kalitka várta. Rázárta az ajtaját.

A nő az egyik Macskássy lány volt. Szintén vénkisasszony nővérével laktak a szülőktől örökölt nagy házban. A kalitka a teraszajtó mellett volt. Ahogy a nővér megérkezett, rögtön észrevette a sünt, és az aranyos állatoknak kijáró gügyögéssel guggolt le hozzá.

A vénkisasszony mosolyogva járt kelt az elkövetkező napokban. Mindig volt egy kedves szava, egy szeretetteljes pillantása a sün számára. Sőt. Répával, barackkal, brokkolival halmozta el. De az állat nem akart enni egy falatot sem, a kirakott vizet viszont mindig megitta az utolsó cseppig.

Ahogy teltek a napok, a sün kalitkája egyre áthatóbb bűzt árasztott. A kis ketrec kiszáradt fa padlóját híg széklet marta, a szálló szag csavarta a Macskássy lányok orrát, csípte a szemüket, de ők nem haragudtak a kis emlősre. A sün az első napokban még aktív, mozgékony volt, aztán már csak feküdt a saját piszkában, és csak akkor mozdult, ha vizet kapott. A répák, a barackok és a brokkolik rothadni kezdtek, magukba szívták a folyós bélsarat.

A negyedik nap estéjén, körülbelül akkortájt, amikor a sünt fogta, kijött a húg a teraszra. Egy tortát tett az asztalra, és meggyújtotta a rajta lévő öt gyertyát. Az ajtó üvegén keresztül boldog izgalommal intett a ház belsejében várakozó nővérének, aki a jelre ki is jött. A húg lehajolt a kalitkához, és kinyitotta az ajtaját.

A nővér kétszerre fújta el a gyertyákat. Ezekben a pillanatokban a sün kezdeti bénultságából ocsúdva kimászott a szűk ajtón, és a nővérek meghatott tekintetétől kísérve rohanni kezdett a kerítés felé. Amikor már vagy húsz méter távolságra jutott, egy gilisztát vett észre. Rövid habozás után rárontott, és pár pillanat alatt befalta, aztán meg sem állt a kerítésnél, hanem lassítás nélkül átpasszírozta magát alatta, és csak futott, futott.

– Köszönöm – szólalt meg a nővér. – Már tíz éve mindig ez az ajándékom, és mégse tudom megunni. Olyan megható! Ugye jövőre is szabadon engedünk egy sünt? – Hát persze – válaszolta elfogódottan a húga, és majszolni kezdték a gyümölcsös túrótortát.