Azzal együtt, hogy néhányszor jó beszélgetés kerekedik ki egy-egy fuvarból, azért engem alapvetően zavarnak az utasok. Van, aki fárasztó, van, aki hülye, van, aki az ablakot húzogatja, van, akivel meg csak annyi a gond, hogy szemtanúja annak, hogy nem tudom, merre járok.

Éppen ezért mindig azon kapom magam, hogy kifejezetten örülök, ha utas nélküli fuvart kapok. Így vittem már pénzt apától a lányához, ruhákat az egyik üzletből a másikba, illetve autógumit – szintén az egyik szervizből a cég egy másik telepére. A napokban újabb tétellel gazdagodott a listám.

Az ajtó résnyire nyitva. Ahogy a ház elé gurulok, az előszoba félhomályából egy sápadt, kortalan alkoholista nő lép elő reszketegen botjára támaszkodva. Bőre viaszos fehér pergamen, haja sárgás csíkokkal tűzdelt ősz, hátul copfban összefogva, a feszes, párhuzamos szálak között mintha zsír akarna kibuggyanni.

Úgy int nekem, mint az olaszok, tenyérrel lefelé, maga előtt, mintha labdát pattogtatna. Mozdulatai darabosak, nincs ritmusuk. Az ő labdája nem pattanna. Először nem is értem, hogy mit akar, lehúzom az ablakot. Int megint, és inkább a türelmetlen, nyugtalan szeméből olvasom ki, hogy azt akarja, menjek oda.

Kiszállok, odamegyek. Látom az arcán, hogy alig bírható kínban van. Elővesz huszonöt fontot, rögtön a kezembe nyomja, és alig hallhatóan, maga elé mormogva mondja, hogy egy üveg G… vodkát kér az F…-ből. Tizenkilencbe kerül, a visszajárót tartsam meg. Ránézek, és általános állapotát látva, rövid gondolkodás után arra jutok, nincs értelme megkérdeznem, hogy hol is van ez az F… Így csak visszakérdezek, hogy mi a neve a vodkának. Szégyenlősen elismétli. Én szintén, aztán sarkon fordulok, és elindulok.

Az ital nevére már akkor nem emlékszem, amikor az ajtó kilincséért nyúlok, de erős a bizodalmam, hogy meg fogom tudni oldani. Hogy ne ébresszek bizalmatlanságot magam iránt, a sarkon túl állok meg bepötyögni az üzlet nevét a keresőbe. Meg is van hamar, az út vagy három perc.

Kivárom a soromat, és előadom az indiai boltosnak, hogy egy vodkát szeretnék venni, aminek viszont nem tudom a nevét, csak azt, hogy tizenkilenc fontba kerül, illetve ha tippelnem kéne, azt mondanám, mégis csak G-vel kezdődik a márkanév. A fickó úgy mosolyog, mintha valami tiltott kvízjátékot űznénk, és tudja is a választ. Tizennyolc kilencvenkilenc, Glenn. Mondom, az az.

Ahogy visszaérek, az ajtó kicsit tágabbra van nyitva. Odamegyek, épp kopogni akarok, amikor a nő arasznyival előrébb lép a sötétből, megnyalja száraz ajkát, nyel egyet, és megint alig hallhatóan azt mondja, hogy tegyem csak az üveget a fal tövébe. Odateszem, ő megköszöni, sőt, szinte hálálkodik, és alig várja, hogy elinduljak a kocsi felé. Nem akar a jelenlétemben az üveghez nyúlni.

Én kimegyek, beülök, és elkezdek számolgatni, hogy a fuvar kettő kilencven volt, hatot kaptam rá, azaz három tíz a borravaló. Beírom a füzetembe, előveszem a kesztyűtartóból a teámat, és meghúzom.

Ekkor a látószögem peremén mozgást észlelek. Odanézek. Egy jól ápolt, szőkés szőrű zsebcsubakka típusú kutya motoszkál az előkertben. De nem sokáig időzöm a látványa felett, mert az ajtóban a nő áll. Engem kémlel, nyakát nyújtogatja, szemeiben gyomorszorító feszültség, szinte rettegés. Intek neki, és megtoldom egy mosollyal, de nem viszonozza, hanem türelmetlen félelemmel bámul tovább, látszik, hogy agya lázasan keres valami mögöttes indokot, valamit, aminek az esetleges kiderülésétől viszont nagyon fél. Úgyhogy bólintok még egyet, indítok, és odébbállok.

Na de az idős utasommal épp csak érintettük az amputáció témáját, azt is csak azért, mert épp a szóban forgó barátjához vezetett az útja szerény segítségemmel.

Vidám öreg volt, aki cseppet se bánta, hogy nem pontosan tudom, merre járok. Abban maradtunk (én szoktam így felajánlani), hogy megyek, amerre a gps küld, ő meg majd szól, ha van jobb ötlete. Egyszer-kétszer volt is, de amúgy hagyta, hadd menjek, amerre akarok.

Hamar kiderült persze, hogy magyar vagyok. Ennek kapcsán elmondta, hogy épp tavaly járt a feleségével Magyarországon, és messze ez volt élete kedvenc utazása, pedig bejárta már Európát, különös tekintettel a mediterrán vidékekre.

Azért utazott hozzánk, mert mindenáron tudni akarta, milyen az az ország, ahonnan Puskás Ferenc jött. Csodálta azt az embert. Nem tudott betelni vele. Igazából csak Budapesten járt, de az nagyon tetszett neki és a feleségének is. Az épületek lenyűgözték, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velük.

Egyszer azon kapták magukat, hogy a villamoson egyedül vannak, és épp a remízbe gurulnak be. Ekkor megijedtek, ugyanis a felesége nagyon nehezen jár már (mondta a férfi, aki mesélés közben a botja markolatával játszott). De az egészből csak annyi lett, hogy megtapasztalhatták, hogy mennyire jó a tömegközlekedés: kettőt léptek, és egy buszon találták magukat, amiről egy átszállással eljutottak oda, ahova akartak.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a vidéki, mégannyira összenőtt városokból álló Anglia tömegközlekedése nem említésre méltó. A HÉV-nek megfelelő hálózat jól és pontosan működik, bár ez nem jelent sűrű járatokat, és csak főbb csomópontokhoz lehet eljutni vele. A buszokra várni viszont nem igazán van értelme. Nem biztos, hogy jön, ha igen, nem biztos, hogy meg fog állni, a sofőrök túlzás nélkül állat módjára vezetnek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy például egy kisnyugdíjas mekkora oldalgyorsulást bír elviselni).

Mesélőmék egyszer taxiztak is, és mintha a sors rendelte volna, hogy tényleg a magyarországi legyen a legjobb utazása, egy kiérdemesült focista volt a sofőr, aki jól beszélt angolul, és tömérdek „szakmai” történettel gazdagította utasomat.

Úgyhogy jót beszélgettünk. Olyan jót, hogy még a szokásos sablonkérdések és válaszok is fűszeresebbnek hatottak. Például kérdezte, hogy sok fuvarom van-e ma. (Erre az öreg taxisok szerint a kötelező válasz, hogy nem, szar nap a mai, ráadásul csak most jöttem ki. Így ugyanis kisebb eséllyel szúrják le az egész nap gyűjtögetett bevételért az embert). Nekem, a tényekhez ragaszkodva, valami egészen hasonlót kellett mondanom, mert tényleg nem volt egy jó nap anyagi értelemben. Később, az út vége felé az öreg gratulált is, hogy azon kívül, hogy kellemes a vezetési stílusom, a taxisofőrök legfontosabb tulajdonságával is rendelkezem már: érdemben tudok panaszkodni.

Erről megboldogult anyja jutott eszébe, aki hétvégente, amikor ebédelni mentek hozzá a gyerekei, megkérdezte őket, hogy hogy mennek a dolgok. Erre sorban mondták, hogy gyalázat, ami a gyárban folyik, kihajtják a belüket, a fizetés pedig megalázó. – Jöttök a jövő héten is? – Nem, mama, Spanyolországban leszünk. – Mentek ti a picsába, fiam! – idézte fel az öreg mosolyogva a jó néhányszor lezajlott párbeszédet.

A múltkor az egyik utasom az a fajta volt, akiről lehet tudni, hogy nem annyi idős, amennyinek kinéz, hanem fiatalabb annál. Egy mankóval bicegett a kocsi felé, aztán menet közben sóhajtozott és a combját markolászta.

Megkérdeztem, hogy mi történt. Bypass műtéte volt, azaz egy fő eret mesterségessel helyettesítettek egy szakaszon. Csakhogy a műtét, úgy tűnik, nem sikerült igazán jól, úgyhogy le fogják vágni a lábát.

Mondom, na de azért egyet csak próbálkoznak még. Nem? Erre azt mondta, hogy nem, itt az a rendszer, hogy egyszer megpróbálják, aztán ha nem megy, nem erőltetik. Mondtam neki, hogy azért ezt egy kicsit furcsállom, de persze nem akartam sokat időzni a témánál. Ő az egészet végül jóformán egy legyintéssel intézte el, és kicsit mintha értetlenül állt volna az én értetlenségem előtt. Mintha ez könnyen előfordulhatna akárkivel, nem egy nagy dolog.

Egy idős, és annak is kinéző utasom egy barátja még messzebb ment. Utasom elmesélése szerint évekig szenvedett kegyetlenül fájó lábával. Itt mesélőm kis szünetet tartott, saját combját méregette szemével, majd hirtelen a térde fölé csapott tenyéréllel, és úgy folytatta, hogy addig szenvedett a barátja, míg végre lecsapták (chopped off) neki a lábát, itt ni.

A barátjára azóta nem lehet ráismerni, illetve mégis: olyan, mint évtizedekkel korábban, sokat nevet, rendszeresen lejár a pubba, és egyáltalán: boldog. Csak annyit bán, hogy nem vágatta le már a lábát évekkel korábban. És az utasom csak nézett rám azzal az életigenlő, természetes mosolyával, ami az egész út alatt jellemezte.

Az itteni emberek döntő többsége nagyon barátságos. Utasaim, akikkel beszélgetésbe keveredek, rendszeresen búcsúznak azzal, hogy sok sikert kívánnak, de még olyan is elhangzott, hogy örülnek, hogy itt vagyok, és érezzem jól és otthon magam.

Az a néni is kedves volt, aki egy rövid, a pajkos időjárást érintő bemelegítés, valamint annak kiderítése után, hogy magyar vagyok, a kiabálásig ment, és „elmondta”, hogy Nagy Britanniát be kéne végre zárni az idegenek előtt, mert mégiscsak furcsa, hogy az ittenieknek sincs munkájuk, és mégis egy csomó gazdagabb országból jönnek ide emberek azt a keveset is elvenni.

Számos rossz tulajdonságom közül az egyik, hogy a másodperc tört része alatt le tudok írni embereket. Szegény nénivel is ez történt. Sajnos olyan pökhendi vagyok, hogy aki annyira nincs képben, hogy az Egyesült Királyságot egy szegény árva kis szigetnek hiszi, és Magyarországot és Pakisztánt, meg Lengyelországot gazdagnak gondolja, arra én már egyetlen joule energiát se szánok.

Nem győzőm azonban hangsúlyozni, hogy a néni velem nagyon kedves volt az előtt is, hogy megtudta, hogy Magyarországról jöttem, meg az után is. Beszélt az ’56-os menekültekről, különösképpen pedig Laciról, aki először etetett gulyást vele, amit el se hitt, annyira ízlett neki.

A néni tehát az előítéletek tankönyvi példája volt, amennyiben többmilliós csoportokkal volt komoly baja úgy, hogy az e csoportokat alkotók közül személyesen látott egyének egyikével sem volt a legkisebb gondja sem.

Itt amúgy inkább lengyelnek nehéz lenni. Ők vannak sokan, és éppen ezért náluk fordul elő a leginkább, hogy egymás között intéznek mindent, így aztán egy csomóan az angol nyelvbe se nagyon tudják belelovalni magukat, mert nem nagyon találkoznak angolokkal úgy, hogy érdemben kommunikálniuk is kellene, és ez már tényleg felbőszíti az itteniek egy jelentős hányadát.

De van tovább is. Azt hiszem, írtam már korábban, hogy itt a harmincas években úgy működött az antiszemitizmus, hogy a zsidók előtt semmilyen formális akadály nem állt, illetve feléjük egy rossz szó sem hangzott el. Ha viszont be akartak lépni egy klubba, akkor az egyszerűen nem jött össze. Nem utasították el őket, csak lelassult, elült, megszűnt az ügy.

Egy arab diák utasom valami egészen hasonló hangulatról számolt be. Az egyetemen az angol diákok egyszerűen levegőnek nézik. Nincs átjárás közöttük, nincs olyan kör, ahol vegyesen nevetgélnek, nincs közösen szervezett buli. Én is megfigyeltem, hogy vannak az angol társaságok, meg a többiek, azaz a külföldiek barátkoznak egymással. A kínaiak vannak még magukban, illetve előfordul, hogy indiaiak beférnek a fehérek közé. A fiatalabbaknál jobbnak tűnik a helyzet. Gondolom, hogy az angol kultúra belsővé tétele a kulcskérdés, ami gyerekkorban hipp-hopp megtörténik, de egy egyetemista, úgy tűnik, már elkésett.

A pap a padsorok között állt a félhomályban, orrnyergét mutató- és hüvelykujja közé szorította, szemeit lehunyta, de mégis mintha a távolba révedt volna. Időnként alig észrevehetően bólintott. Nagyapámra gondolt.

Nagyapámmal olyanok voltak, mint a tűz és a víz: soha, semmiben nem értettek egyet. Különösen nem az egyház dolgában. Nagyapám nem sokkal a halála előtt mégis magához kérette. Nem volt beszédes kedvében, így aztán magyarázatot sem fűzött a mondandójához. Az volt a kérése, hogy hamvait a templommal szemben, a dombtetőn szórják egy gödörbe, és ültessenek rá egy tölgyfa-csemetét.

A pap nem is kérdezett semmit, csak bólintott. Ez is több volt, mint amire valaha gondolni mert volna, és azt is tudta, hogy nagyapámnak óriási erőfeszítésébe telhetett félretenni büszkeségét, és megtenni élete egyetlen, mégoly apró lépését az egyház felé.

Csakhogy most jött el az első tavasz, amikor a hirtelen zöldbe borult fa elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy elfogja a felkelő nap sugarait a katedrálüveg elől, és a korábbi tavaszi reggeleken megszokott áhítatos fény helyett – legalábbis a pap így érezte – nagyapám mindig kétértelmű, bujkáló mosollyal fűszerezett tekintete töltse be a templomot.

A tolmácskodás annyira jól megy, hogy már többször kaptam azon magam, hogy magamat kívülről szemlélve profinak érzékelem magam. Eleinte furcsa volt, hogy egyes szám első személyben kell fordítanom, amit az ügyfelem mond, de mostanra ráéreztem az ízére.

A legtöbbször annak a figurának tolmácsoltam, akivel először találkoztam. A viszonyunk azonban jelentősen megváltozott. Mutatott már családi fényképeket, illetve hangfelvételt arról, ahogy a fia gitározik. Ő maga dzsesszgitáron játszott, de pár éve, a betegségeit kísérő depresszió miatt felhagyott vele, és már csak a fiának ad tanácsot. Javasoltam neki, hogy lásson hozzá újra, biztos jót fog tenni neki, de eléggé elhatározottnak tűnik.

Egyes szám első személyben tolmácsolni – különösen őt – olyasmi élmény egy kicsit, mint amilyennek a színészkedést képzelem. Egészen belebújok egy ember bőrébe, akit amúgy el se tudnék képzelni. És mondom, hogy amit most mondott, doktornő, azt írja le egy papírra nekem, és el ne felejtse lepecsételni. Én már nem bírom tovább. Akkor vágjanak fel, nem érdekel, de én tíz hónapja szenvedek ezzel.

Sőt. – Rohamom van – mondjuk. Erre az asszisztens kővé dermed, és néz rám kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül nézek a szemébe. – Szívroham? – kérdezi. – Nem. Pánikroham – válaszoljuk, és én először még azt hiszem, hogy színdarab az egész, de nem, tényleg vérben forognak a szemek, és az EKG is izgágábbnak tűnik az avatatlan szem számára is, mint egy perccel korábban.

Vizet kérünk, elmondjuk, hogy ez az egész hercehurca magát a szívrohamot idézi fel, azért ilyen kibaszott nehéz. Átbeszéljük még egyszer, hogy hogyan zajlik majd a vizsgálat, és hogy nincs mitől tartani. Én közben átsiklom egy olyan üzemmódba, ahol egyszer csak azt veszem észre, hogy késedelem nélkül és pontosan pattintom az angolt magyarra, és a magyart angolra, rajtam nem múlik semmi. Ilyennek képzelném a médiumlétet.

A kórházból kifelé ügyfelem elmondja, hogy nem akar bókolni, de eddig messze-messze én vagyok a legjobb tolmács, akivel találkozott. Mondjuk a mezőny nem túl erős. Volt egy, aki annyira rossz volt, hogy neki kellett állandóan figyelnie, hogy mit kérdeznek, mi történik, és nem tudta úgy elengedni magát, ahogy a vizsgálat megkívánta volna.

Egy másik tolmács itt-ott ismeretlen nyelvi területen találta magát, és míg én ilyenkor kérdezek, körülírást kérek, addig ő megnémult, és kipróbálta, hátha elmúlik a veszély, és majd mindenki átsiklik a kínos helyzeten, de hát aztán nem egészen ez történt. Hanem az ügyfelem segített neki, hogy – Legalább szólalj meg, bazmeg, csinálj úgy, mintha. Csak beszélj már. Hát el fogod veszíteni a munkádat.

A harmadiknak meg annyira hirtelen kezdődött ez az egész, hogy ő maga kapott pánikrohamot, és szapora légzéssel, verejtékezéssel hívta fel magára a figyelmet. Le kellett ültetni, vizet kellett neki adni, és egy kicsit beszélgetni vele, hogy nem annyira éles ez a helyzet, például idő is van bőven, nincs igazi ok a rettegésre.

Velem viszont az volt a helyzet, hogy elengedhette magát, becsukott szemmel mondhatta, hogy „rohamom van”, kérhetett és kapott vizet, rajtam keresztül megkapta a válaszokat, rajtam az idegesség nem ment keresztül, csak a szavak, a jelentésük, és a vizsgálat lement, ahogy kell, és még az eredménye is megnyugtató volt.

Ahogy az oroszok a pénzhez viszonyulnak, azt mindig is tátott szájjal bámultam, és a novellák, regények erről szóló részletes leírásait is mindig elképedt vidámsággal olvastam. Nem tudok olyan lenni, mint ők, de csodálatos, hogy ilyen is van.

Most épp Dosztojevszkijtől olvastam A játékos naplóját. Legnagyobb örömömre nem csak a tékozlás ép értelemmel feldolgozhatatlan mértékét írja le egyfajta akkurátus könnyedséggel, hanem még szinte számomra is meggyőző módon vezeti le, hogy a németek generációkon átívelő takarékoskodása, a jövő fáradhatatlan munkával való felépítése, és a permanens áldozathozatalhoz szükséges erkölcsi tartás nevelési alapelvvé emelése még csak nem is egyszerű hülyeség vagy élhetetlenség, hanem egyenesen a legrohadékabb aljasság, amit ember elkövethet gyermekeivel szemben.

A demencia itt központi téma. Sok helyen és sokféleképpen van szó róla. Társadalmi felhívásokat adnak közre, hogy mit kell figyelni az idős hozzátartozókon, hogy idejében elkapva a dolgot pár évvel több maradjon a boldogságból. Ugyanis a demenciát csak lassítani lehet, élhetőbbé tenni a kezdeti szakaszát, de megállítani vagy visszafordítani nem.

Van – legalább egy – olyan demens időseknek létrehozott otthon, ahol úgy rendezik be a szobát, hogy az a páciens saját lakásának egy korábbi képét tükrözze. Ugyanazok, vagy legalább ugyanolyan bútorok, ugyanaz az elrendezés. Így teremtenek komfortzónát, ahol működnek az évtizedes rutinok, nem érzik elveszettnek magukat.

Ugyanakkor vita folyik arról, hogy biztos szerencsés-e visszarepíteni őket egy olyan korba, ahol még tudták, mi van, de lehet, hogy amúgy épp magánéleti válságot éltek át, vagy egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Ezek utólag még a gyerekeik emlékeiből sem rekonstruálhatók feltétlenül, a jelent viszont mérgezhetik, míg erről beszámolni, illetve ezzel megküzdeni nem tudnak.

A rádióban rendszeresen jelentkezik egy nő, aki az egykor híres apjáról számol be, aki ma demenciával küzd. Arról, hogy hogy telnek a gondozásával töltött napok, milyen változásokat figyel meg rajta, satöbbi. A riporter-műsorvezető meglehetősen természetesen kezeli a dolgot, érdemi kérdéseket tesz fel, és válaszokat is kap.

Bejelentkezik egy érintett is. Egy ember, akit a demencia korai stádiumával diagnosztizáltak. Választékosan és humorral beszél. Most még csak arról, hogy először azt hitte, elszigetelt események azok a furcsaságok, amik vele történnek. Ma már tudja, hogy a rövidtávú memóriája űzött tréfát vele, és azóta ennek tudatában van már akkor is, amikor éppen történik vele. Egyelőre legalábbis.

Egyrészt óriási teher lehet ennek tudatában lenni, másrészt – erősen úgy tűnik – könnyebbség is. Ha szó van a jelenségről, nem valami fojtó ismeretlenség lepi be az embert, hanem valami, aminek neve van, amiről szó van, ami másokkal is előfordul.

Egy csapat idős mulatozót szállítottam a jó múltkor. Arra lettem figyelmes, hogy ketten ugratják a harmadikat, hogy sejti-e, hogy merre járnak. Annak fogalma se volt, pedig éppen hazafelé mentünk. Ezt minden sarkon megkérdezték tőle, az mindig röhögve mondta, hogy nem tudja, ezek meg szintén röhögtek.

A környékükre érve kérdezték, hogy emlékszik-e arra, hogy gyerekkorukban mennyivel elitebbnek számított ez a negyed. Na, erre emlékezett, és vidáman kiabálta, hogy mindenre pontosan emlékszik, feltéve, hogy legalább negyven éve történt. Ekkor a másik kettő is elsütött pár történetet arról, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Ők is elindultak a lejtőn, csak meg nem tartanak annyira előre, mint a barátjuk.

Amikor megérkeztünk, kérték, hogy várjam meg, amíg a barátjuk bemegy a kapun. Akkor mehettünk csak tovább, amikor erről meggyőződtek. Utána simán elnavigáltak az ő házukig. Tudták az utat: ott laknak ötven éve. Ha újra találkoznánk, fogalmuk sem lenne, ki vagyok.

Egy másik alkalommal egy idős hölgyet vettem fel. Az öccse is vele volt, ő mondta be a címet, és meggyőződött róla, hogy vettem az adást, és nem a másik, azonos nevű út felé indulok. A kedves néni végig a kisöccseként (my baby brother) hivatkozott hetven fölötti fivérére, és az amúgy kellemes beszélgetésünk, hamar körbeért.

Azt kérdezgette pár percenként, hogy szeretem-e Angliát, és elmondta, hogy ő nem kedveli a londoniakat, de a helyi akcentust is lenézi. Aztán közbeszúrta, hogy a taxisofőrök általában melyik útnál fordulnak jobbra, és onnan hányadik utca lesz az övé szintén jobbra. Ezt úgy mondta, mint valami levágást. Odaérve kiderült, hogy ez az egyetlen útvonal, nincs mit levágni.

Az újra feltett kérdéseiből az is hamar kiderült, hogy amiket én mondok neki, azt megérti, és még reagál is rájuk, de aztán azonnal el is felejti. Elég hosszan utaztunk. A végén apró után kotorászott a tárcájában, de aztán szomorú, hitetlen döbbenettel hallotta, hogy itt jócskán papírpénzekre lesz szükség, hiszen a távolság adott, de az idő nem állt meg hetvenhatban. Ez szívbemarkoló pillanat volt.

Mióta elvégeztem a fogyatékkal élőkkel való együttműködésről szóló tanfolyamot (itt vulnerable people-nek hívják őket), egyre gyakrabban kapok fuvart kórházakba, idősek otthonába, hajléktalanokat segítő központba, vakok intézetébe, és hasonló helyekre.

Koradélután jöttem el a tanfolyamról, és a második vagy harmadik fuvarom rögtön egy kórháztól indult. Egy fiatal hölgy figyelt fel rám. Ahogy meglátott, rögtön a kocsi felé sietett, benézett az ablakon, bemondta a nevét, én helyeseltem, ő meg beült.

Ezek után első dolga volt elárulni, hogy látásában korlátozott (visually impaired), amin erősen meglepődtem. Nem is tudom, hogy hogyan, de hamar és könnyen került szóba az állapota. Elmondta, hogy szinte teljesen vak mindkét szemére, mindössze egy-egy keskeny fertály maradt a perifériás látásából.

A kórházban dolgozik, taxival jön és megy, az NHS (National Health Service – Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) fizet érte úgy, hogy én, meg összes többi sofőr a fuvar végén bepötyögi, hogy milyen hosszú volt az út, meddig kellett várni, illetve volt-e extra költség, a hónap végén meg jóváírják a számlámon, amit az állami szervezet kifizetett a cégnek, aminek dolgozom.

A nő bámulatos módon nem tűnt vaknak. A technikája az volt, hogy először felismeri a taxi színét, és azt, hogy az oldalán ott a mágneses taxi „matrica”. Szerencsétlen körülmény, hogy a mennyország kék autómat ezüstnek állítják be minden hivatalos dokumentumon, ugyanígy abban az sms-ben is, amit a megrendelőnek küldenek, hogy tudja, a taxi úton van, és hogy milyen márkára, színre és rendszámtáblára számítson. Szerencsés körülmény viszont, hogy ez a hölgy is elfogadta ezüstnek. Miután ez megvolt, a rendszám egy jellemző részletét kereste, ez esetünkben számára az „X” jelenléte volt. Mikor ezek megvoltak, akkor lépett oda hozzám.

Haza kellett vinnem úgy, hogy közben a gyerekeiért is beugrottunk a délutáni felvigyázójukhoz. Az út hosszú volt, elég sokat beszélgettünk. Én elmondtam az esetemet a vak részeggel, és hogy milyen furcsa belátnom, hogy el tudtam nézni egy olyan háznagyságú körülményt, hogy az illető vak – még ha a vállalhatatlan részegsége mentő körülmény is. A nő azt mondta, ne emésszem magam, a fickónak azzal kellett volna kezdenie, hogy bemondja, hogy vak, illetve neki különösen nem szerencsés annyit inni, hogy a címét is elfelejtse.

A légkör közöttünk mentes volt ügyetlen udvariaskodástól, és bumfordi óvatosságtól, így azt az élményemet is elmeséltem neki, hogy a vakok kiállításán, még Budapesten, a tök sötét szobában egy idő után mégis halványan látni kezdtem a szekrények, polcok körvonalait, majd miután felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy semmi nem az, és nem ott volt. Azaz az agyam költött egy képet.

A tanfolyamon viszont, bekötött szemmel, amikor egy taxiba kellett beügyeskedni magunkat segítség nélkül, majd fizetni, tényleg semmit nem láttam. Hipotézisem szerint azért, mert míg az első esetben hittem, hogy láthatok valamit, a másodikban tudtam, hogy nem.

A nő érdeklődéssel hallgatott. Amíg csak udvarias volt, a szemembe nézett, azaz úgy csinált. Amikor már igazán érdekessé vált számára, amit mondok, elfordult, és szeme sarkából nézett rám. Élénk kék szemei voltak.

Azt mondta, hogy ő szerencsés, mert a megvakulása egy lassú, vagy tíz éve tartó folyamat, ezért elég jól tud adaptálódni. Mindig csak egy kicsit rosszabb, mindig egy kicsit több a rutinja, mindig megoldja. Ezen a ponton úgy éreztem, megkérdezhetem, hogy mire számít a jövőben. Tovább megy-e a dolog így, és ha igen, mi lesz. Erre úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy a munkahelye továbbra is támogatni fogja-e. (És igen, folyamatosan olyan munkakörökbe teszik, és olyan feladatokkal látják el, amit meg tud csinálni. Így lett például az ágyak mellett ténykedő nővérből egyszer csak dokumentációkkal foglalkozó, aztán nem emlékszem, hogy mi). Nem pontosítottam a kérdésemet, mert attól tartottam, hogy olyasmit feszegetek, amire nem szívesen gondol.

A gyerekeit nagy rutinnal és szeretettel kezelte. Amit a gyerekülésekkel művelt, az látóknak is csak gépészmérnöki diplomával menne. A nörsztől hazáig már egy furmányos útvonalon navigált. Azt mondta, hogy azokon a helyeken, amiket még látóként ismert, elboldogul ma is.

Megérkezésünkkor is annyira önálló volt, hogy én nem is tudtam neki mit segíteni, csak a táskáját adtam a kezébe, meg ellenőriztem, hogy nem esett-e valami a földre. Annyira önálló volt, hogy a jelek szerint rég otthon lévő férje, akik kisgatyában állt az ajtóban, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy a segítségére siessen.

Mindig is éreztem, hogy ez az utca egy kicsit más, mint a többi. Magamtól csak azt láttam, hogy fehér ember ott nem lakik. Főleg muszlimok nyüzsögnek. Ha innen veszek föl utast, az jobbára jókedvvel búcsúzik a többiektől, akik ott maradnak, ő meg elviteti magát a városközpont egyik apartman-házába. Ebben az utcában megy az okosba’ és gyorsba’ megoldott üzletelés, aki viszont teheti, élni már nem itt él.

Egy idősebb hölgy utasom azt mondta, hogy a ’80-as években elköltözött innen, nem figyelt pár évig, és mire visszajött, eltűnt az összes fehér ember. A nagyanyja ki is fejezte aggodalmát a dolog miatt, nem szívesen nézte a sok bevándorlót. Csak hát ő meg lengyel volt. Az utasom – kislányként – annak idején ki is nevette. (Amit némely bevándorlók éreznek és fejeznek ki a később érkezett bevándorlókkal kapcsolatban, az persze külön misét ér).

Egy másik utasom azt mondta, hogy ezt az utat utálja a legjobban az összes közül. Azért, amilyen élmény itt keresztülmenni. És ahogy ezt monda, nekem is leesett, miközben egy súrlódásos ütközést kerültem el. Ez egy olyan zárványa az amúgy a képtelenségig udvarias közlekedési kultúrával megáldott országnak, ahol a Kairóban szerzett tapasztalatok közvetlen hasznát veszi az ember: Az erősebbnek van előnye, a rámenősebb ér oda hamarabb, a bátortalan pedig ellehetetlenül, egy életre beragad két szabálytalanul otthagyott kocsi közé.

Ahogy innen kihajtunk, a kereszteződésen túl, ahol már máshogy hívják az aszfaltcsíkot, ugyanazok az emberek nem tűnnek fel. Lehet, hogy akkor vannak a közelben, amikor nem elsőre, hanem csak másodszorra vagy harmadszorra tudok kifordulni egy kisebb utcából a nagyobba.

A felvilágosítás előtt sem szerettem ezt az utcát. Mióta ez a férfi utasom rádöbbentett, hogy mitől más, egy kicsit nehezebb.

Vannak úgynevezett „freephone” ügyfelek, akik általában egy bevásárlóközpont bejáratából hívják a taxit. Lehet, hogy úgy, ahogy a kórházban is láttam, ahol tolmácsolni voltam: a kijáratnál egy vezetékes telefon kifejezetten arra van specializálva, hogy egy bizonyos taxitársaságot hívjanak rajta.

Az egyik élelmiszer-bolthálózathoz egyik üzletéhez érkezve egy rossz állapotban lévő, kinyúlt mackót és kapucnit viselő, huszonhét és ötvenhárom közötti férfi hajolt az ablak felé. Szavát alig értettem, de azt igen, hogy a „free” szót bemondta, úgyhogy bólinottam, ő meg beült.

Mondta, hogy hova szeretne menni, de egyetlen szavát sem értettem, ami azért már elég ritkán szokott előfordulni velem. Most mindenesetre megtörtént. Még megkértem, hogy betűzzön, de arra nem volt hajlandó, úgyhogy végigkérdezett jó pár helyet, amikről tudhatnám, hogy hol vannak, de nem tudtam, illetve továbbra se nagyon értettem, hogy mit beszél.

Ahogy elindultunk, sajnos újra kérdezősködni kezdett, de olyan kíváncsisággal, hogy azt már nem lehetett elsimítani egy mosolygós bólintással. Vissza kellett kérdeznem vagy háromszor. Így tudtam meg, hogy azt kérdezte, hogy szabad (free) volt-e tulajdonképpen a kocsi. Azaz ő nem az én ügyfelem lett volna. Na mindegy.

Egyébként azért értettem nehezen, mert scouse akcentusát barna csonkfogain és renyhe ajkán juttatta a külvilágba úgy, hogy közben egy nehezen leírható beszédhibával is megkeverte az elegyet.

A rengeteg visszakérdezésemre – annak ellenére, hogy azért már kommunikáltunk egy ideje – gyanakodva kérdezte, hogy értem-e az angol nyelvet. Mondtam, hogy egész jól boldogulok vele, viszont a te akcentusod (és mást persze nem említettem) egyszerűen kifog rajtam. Erre úgy elszomorodott, hogy megsajnáltam.

Ott ült mellettem, és mondta szépen az utat. Amikor nem beszélt, hangosan lélegzett. Mintha szűkület fojtogatta volna a légcsövét, kásás, süvítő hangon ment ki-be a levegő. Kifelé menet sokszor a rekeszizom görcsös összehúzódása által keltett nyöszörgést is hallatott, időnként teljes testében, de leglátványosabban a lábain megremegett, és ennél szerencsére ritkábban, kimaradt a légzése is.

Hamar feltűnt, amikor a jelentős alapzaj abbamaradt. Ránéztem. Mereven bámult előre, vizeskék szemeit könnyfátyol fedte, barna csonkfogait nyálpászma kötötte össze csurom nedves szájával. Így telt el jó pár ólomléptű másodperc, hogy aztán egyszer csak kaffanva levegő után kapjon, mint a megátalkodott horkolók, csak ő horkantás nélkül, úgy, mint akit ló rúgott mellbe: fojtottan, légcső szűkületén átsüvítve.

Viszonylag sokat beszélt hozzám, én pedig őszinte érdeklődéssel, de csekély dekódolási rátával hallgattam. Annyi volt csak bizonyos, hogy tizenhárom font volt nála, amit mind nekem szánt, és ez egy ötös borravalót jelent. (És a végén kiderült, hogy a fuvar tényleg nyolc fontba került). Szimpatikus voltam neki. A másik bizonyosság az volt, hogy egy lányhoz vittem, aki nem tudott az érkezéséről.

Kétségtelenül mellette szólt, hogy állapota és kinézete dacára egy kicsit sem volt büdös, de annyira aggódtam, hogy felbukkanása visszás érzéseket kelthet vágyott vendéglátójában, hogy hamar elhajtottam: Nem akartam látni, hogy esetleg hiába kopogtat.

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.

Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Angliában, Magyarországgal összehasonlítva, elég erős az államba vetett hit, és az abban való bizonyosság, hogy itt alapvetően mindenki egy hajóban evez. Rengeteg jele van annak, hogy közösségben gondolkodnak az emberek, hogy értik azt, hogy ha mindenki csak egy kicsit is gondol az összes többire, végül mindenki jobban jár. Vagy majdnem mindenki.

A parkolóban, ahol hetente legalább kétszer ott kell hagynom a kocsit – esetenként kevesebb, mint tíz percre –, kialakult egy szokás. A legkevesebb bedobható pénz hetvenöt penny, ami viszont több mint egy órára elég, noha a parkolók egy jelentős hányada hat perc alatt beugrik a bankba vagy a postára, aztán megy is tovább.

Ők azt csinálják, hogy visszaérkezve kiveszik a kocsijukból a cetlit, és odaadják az első újonnan érkezettnek, aki az útjukba kerül, vagy ha ilyen nincs, akkor kiragasztják az automatára. Egy-egy ilyen jeggyel akár három-négy autós is fordulhat egyet-egyet.

A jelenség szerintem feltétlenül nagyon kedves, érdekesnek pedig azért érdekes, mert két attitűd találkozásából ( 1.) a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak; 2.) gondolkozzunk közösségben, segítsünk egymásnak apróságokkal) az emberibb kerül ki győztesen, igaz, mérhető kárt okozva egy egyébként mohónak nem nevezhető üzleti vállalkozásnak.

Eddig egyetlen hölggyel találkoztam, aki megütközve utasította el a felé nyújtott jegyemet. Mindenki más nagyon örült neki, volt, aki látta, hogy valamit az automatára biggyesztettem, és amikor kiderült számára, hogy az egy még érvényes parkolójegy, addig kereste a tekintetemet a távolból, amíg meg nem tudta köszönni.

Vegyük észre, hogy itt az emberek úgy vannak vele, hogy kifizetnek egy összeget egy szolgáltatásért cserébe, amit aztán nem vesznek igénybe teljes egészében, majd fájdalom nélkül tűrik, sőt, örömüket lelik abban, hogy másvalaki ingyen jut ehhez a szolgáltatáshoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindkét oldalon élmény lenni. Ilyesmiből egy is jó irányba tereli a nap hangulatát, hát még ha kettő-négy más, hasonló apróság is jut aznapra.

Minden kornak vannak szülöttjei, akik olyan eszmék csíráit hordozzák, melyek megértéséhez koruk nem nőtt fel, és olyanok, akik tudását kortársaik ésszel fel nem érhetik. Boldogok csak azok lehetnek közülük, akik különleges minőségükről nem szereznek tudomást. Tizedes Vessző István nem ilyen szerencsés.

Mint minden hónap első keddjére virradó éjszakáján, most is fojtó álomból ébredt. Mélyen a víz alatt, és elégséges levegő nélkül találta magát. A felszín felé nézett. Magasan fölötte a Nap sugarai boldogan cirógatták nyugodt tengerfelszínt, és még ahhoz is volt erejük, hogy a felsőbb rétegeket meleg fénnyel itassák át, de ahol Tizedes Vessző István lebegett, ott már sötét volt.

Kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, elérheti a fény világát, vagy valaki segítő kezet nyújt neki, de csak saját görcsbe rándult ujjait látta a fény és maga közé állni. El akart indulni a felszín felé, de levegője végképp elfogyott, a Nap fénye hideg szürkeséggé tompult, ő pedig megfulladt.

Tizedes Vessző István levegő után kapva, verejtékben úszva ébredt, és nem is tudott visszaaludni már. Formátlan és nagyon is kidolgozott rémképek váltották egymást lázas agyában, ahogy a reménytelen helyzetéről, kilátás nélküli jövőjéről szóló gondolatokat sikertelenül próbálta távol tartani magától.

A postás neszezését hallva a paplant és a fojtó gondolatokat is egyetlen mozdulattal rázta le magáról, és pizsamában, mezítláb loholt az ajtó elé. Megérkezett az Agykutatás legújabb száma. Tizedes Vessző István minden reménye ebben a tudományos folyóiratban volt, ha egyszer végre megszületik az áttörés, amire vár, azt itt fogják megírni.

A benne lakó optimizmus minden szikráját ezekre a kedd reggelekre tartogatja. A címlap csak valami, a látással kapcsolatos részeredményt említ. Ez nem jó jel, Tizedes Vessző István sírni szeretne, de tartja magát: lehet egyszerű szerkesztői hibáról is szó, hogy nem a címlapon szerepel az áttörés, vagy egyelőre csak bíztató eredmények vannak, de még ki kell dolgozni azokat… De nem. A teljes újság átlapozása után sem találta meg, amit keresett.

A gondolatok képernyőn való megjelenítésének technológiája nélkül Tizedes Vessző István továbbra sem tudja bizonyítani, hogy – legjobb tudomása szerint – ő az egyetlen ember, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy ha azt mondják neki, ne gondoljon például a macskára, akkor lelki szemei előtt nem jelenik meg egy macska képe, de még csak a nyávogás sem jut eszébe.

Egyetlen kivétel van csupán. Ha megkérné valaki, hogy kiaknázatlan képességére ne gondoljon, azt képtelen lenne megtenni. Pedig, főleg ezeken a keddeken, erre vágyna a legjobban.

Képünk félautomata illusztráció. Aki rákattint, az egy olyan oldalon találja magát, ahol ha megnyomja a "Like" vagy "Tetszik" gombot, feliratkozik a blog facebook oldalára, és onnantól kezdve már mindig tudni fogja, ha új írás érkezett.