Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ha valaki becsukott szemmel, oda se nézve tud gitározni (vagy bármilyen hangszeren játszani), az a valami, és akinek néznie kell, az sehol nincs. A saját példámon is látom, hogy ez nincs így.

Először azt történt, hogy könnyíteni akartam egy kicsit a nyakamon, ami sajnos fáj a gitározástól. Fogtam magam hát, és normális testhelyzetbe helyezkedtem, amiben nem látom, hogy mit csinálok, és úgy játszottam egy, már begyakorolt akkordsoromat.

Meglepően simán ment: az ujjaim maguktól találtak oda, ahova kellett, és hamar azon kaptam magam, hogy a szemeimet be is csuktam, és a tapintást, a hallást kezdem sokkal intenzívebben használni. Ha úgy hallottam, hogy kicsit mellényúlok, vagy egyéb hibát követek el, eszembe se jutott megnézni, hogy mit csinálok, hanem módosítottam a csuklóm vagy a pengető szögén, esetleg a pendítés erején.

Nem nagyzolni akarok, amikor azt mondom, hogy szavakkal nem tudom leírni, hogy ez milyen élmény volt, csak azt mondom, hogy egy másik, párhuzamos világban találtam magam, ahol én magam és az ujjaim is képzeletbeliek vagyunk, és a zene a valóságos.

Gyakran pengetem az egyik klasszikus blues futamot. Szeretem, mert jó, mert könnyű játszani, és mert még így is, vagy éppen ezért(?), nagyon jól lehet hallani a különbséget a jó és nem elég jó játék között, ami jó alkalom arra, hogy megfigyeljem magam, és fontos apróságokat tanuljak.

Ezúttal eleve „vakon” álltam neki, és szinte ösztönösen próbáltam kiküszöbölni egy, engem a saját játékomban zavaró körülményt. (Hoppá, de jó leírni ezt a mondatot ahhoz képest, hogy bő egy éve bizonytalan voltam benne, hogy melyik a gitár eleje, és melyik a hátulja). Ez pedig az volt, hogy az E utáni némítást esszenciálisnak éreztem ahhoz, hogy feszes legyen a futam, de aztán amikor effektíve némítottam, valami közben elveszett, megtört.

Azt tapogattam ki, hogy nem némítok teljesen, hanem az E húrt hagyom kipengeni, vagy esetleg az A-t is. Vigyorogva pengettem tovább, ahogy hallottam, hogy olyasmi történik, amit szerettem volna. Ez már több annál, mint hogy eltalálom a hangokat, ebben már benne van a saját interpretációm az adott témáról.

Plusz egy jó hírem a magam számára: kitaláltam egy futamot, amit viszont csak töredezve és nyögvenyelősen tudtam eljátszani, mert a suspended E akkordhoz át kellett fognom a normál E-ről. Úgyhogy fizikai korlátaimat feszegetve megpróbáltam köztes megoldást találni. Este ott hagytam abba, hogy ez gyanús, hogy nem lesz lehetetlen. Másnap meglepően jól ment, és arra számítok, hogy holnapután már bekerülhet a komfortzónámba.