Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett.
Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére.
Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját.
Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek.
Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed.
A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen.
A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek.
Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok.
Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába.
Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni.
Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.