Gyerekkoromban többször is belekeveredtem a ribizli szüret nevű sorstragédiába. Álltam a bokortenger előtt, bal kezemben a sámli, a jobban a kisvödör. Akárhova néztem, csak ribizlit láttam.
Leültem valahova, és elkezdtem szedni. Istentelenül sok volt. Még nem volt esélyem odébb vinni a sámlit, de már untam. A vödör nem telt, pedig mindenhol ribizli volt. Ha leszedtem egyet, ott volt mögötte a másik. Meg alatta, felette, és mellette.
Amikor már nem értem el többet, eggyel odébb telepedtem. Ekkor vált rideg bizonyossággá a sejtés, hogy amit eddig haladtam, nem mérhető a feladat egészéhez képest, ép értelemmel nem lehet elviselni a számítás eredményét, hogy hány, az előbbihez hasonló etapot kell még végigszopni, mire a termésen először látszani kezd, hogy szüretelik.
Eleinte szüret közben ettem is a ribizliből. Így még nehezebben telt a vödör, deciszám termeltem a nyálat a gonosz gyümölcs savanyúsága miatt, és megtudhattam, hogy legalább négy-öt olyan kis gödröcske van a fogaim rágófelületén, amibe pont egy-egy ribizlimag stimmel a világon a legnagyobb pontossággal.
Ha összehasonlítom ennek a gyümölcsnek a műveleti költségeit a hasznával (hogy érdemben enni lehessen, a fentieken kívül még le kell szedni a száráról, és esetleg porcukorba is kell mártani), egyértelműen az jön ki, hogy sokkal okosabb az egészet – lehetőség szerint szüret idején és helyett – lelángszórózni, az így felszabaduló területet pedig akkurátusan lebetonozni.
Aki csak eszi a ribizlit, de soha nem szüretelte, könnyen vállat rándít erre az egészre. De ha majd emberi jogi bíróság előtt áll, ott elmagyarázzák neki, milyen mély a morális pöcegödör, ahova cinikus tettével saját magát taszította.
