Tibor csikorgó kerekekkel fordult be az utcába, az étterem termésköves kerítése előtt intenzíven lassított, és még gurulás közben leállította a motort. Az utastérből kiömlő zene hirtelen elhallgatott, ő kipattant, megállt az általa az utcából szabadon hagyott szűk opelnyi sáv közepén, kis terpeszbe állt, mélyet szippantott a friss levegőből, fejkörzéssel roppantott egyet a nyakán, és határozott léptekkel elindult befelé. Az ajtóig vezető kis árnyas lugasban egy kordbársony nadrágos férfi jött szembe. Hiába húzódott le, így is összeütköztek egy kicsit. Az ütközés pillanatában a kordbársonyos összeszorította szemeit, felszisszent egy kicsit – talán a válla fájt –, majd a lugas oldalához lapulva gyors léptekkel a kapuig ment. Ott anélkül, hogy visszanézett volna, megtörölte tenyerét a nadrágjában, és balra eltűnt az utcán.

Tibor – noha soha nem járt még itt, csak Feritől hallott a helyről –, energikusan az ajtóhoz ment, egy pöccintéssel lenyomta a kilincset, majd ököllel belökte. Az ajtó csikorogva lendült a falig. Mikor a falról visszapattant, Tibor már be is lépett, és könyökkel állította meg. A helységben mindenki felkapta a fejét, de azonnal el is kapták tekintetüket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A vendég a jól bevált kis terpeszében megállt egy pillanatra, és körülnézett. Különösen a nőket vette szemügyre, akiken a félelem jelei mutatkoztak az átható, vetkőztető tekintet hatására. (Ebben nem különböztek a férfiaktól). Végül a hátsó sarokban, a pult és a fal találkozásánál lévő asztalt választotta. A pincér éppen félre tudott sasszézni előle, ahogy a kiválasztott helyére ment. Azt a széket szemelte ki a belső sarokban, ahonnan a kijáratot, illetve az egész termet jól beláthatta. Kicsit megemelte az ülőalkalmatosságot, megrángatta több irányba: meggyőződött róla, hogy elég strapabíró. Leült, és a közben tanácstalanul tipródó, kicsit túlsúlyos, megsárgult hónaljú, fehér inget viselő pincért magához intette mutató és középső ujjának két rövid biccentésével. A pincér megállt tőle egy méterre, és groteszk dőléssel próbálta kockázat nélkül tovább csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Tibor figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott étlapot, és újra a többi vendéget méregetve, anélkül, hogy a brifkóval kitömött farzsebe és furcsa előrehajlása miatt valószínűtlen formát öltő pincérre pillantott volna, csak ennyit mondott:

– Hozzál két sört, meg egy hawaii pizzát!

– Kérem – válaszolta amaz, és gyorsan eltűnt.

Kisvártatva visszaérkezett a két sörrel az egyik kezében. Az alátétekért nyúlt, de csak az egyikre tudta letenni az egyik korsót, mert a másikat Tibor kivette a kezéből, és kövér kortyokban inni kezdte. A pincér a konyha felé indult, de alig pár métert tett meg, amikor egy hangos Éló-t hallott maga mögül. Hátranézett. Tibor a vendégeket bámulta, és hanyagul az asztal szélére kicsúsztatott üres korsóra mutatott. A pincér sóhajtott egyet, és elvette a korsót. Arra azért figyelt, nehogy flegmának, vagy bosszúsnak tűnjön közben.

Nemsokára megérkezett a pizza is. Tibor azonnal nekilátott; levagdosta a széleit, és gyorsan befalta a közepét. A kést és a villát, ahogy kiejtette a kezéből, szanaszét hagyva, eltolta maga elöl a tányért.

– Éló! – vakkantott újra, és az asztalra dobott egy ötezrest, majd felállt, és halk morajlást hagyva maga után, köszönés nélkül elment.

Kint beszállt az autójába, és kövér gázt adott. Az utca végén még hosszan rádudált egy suzukisra, aki elvett egy darabot az útból azzal, hogy épp harmadszorra, egyre kisebb hittel, próbált meg párhuzamosan beparkolni két másik kocsi közé.