Ervin megállt az étterem kapuja előtt, és tanulmányozni kezdte a terméskővel fedett kőoszlopra, egy kovácsoltvas vitrinbe kitett étlapot. A kínálatot zavarba ejtően bőnek találta, de az árak nem érték el a fájdalomküszöböt, így elhatározta, hogy itt fog megebédelni.
Egy rövid, hűvös, zöldesen derengő lugason kellett keresztülmennie, hogy elérje a kékre mázolt, itt-ott tejüveggel sejtelmessé varázsolt ajtót. Ahogy a kilincset megfogta, az a vártnál kisebb ellenállást fejtett ki, és hirtelen kicsúszott izzadt tenyeréből, hogy rögtön egy nagy csattanással vágódjon vissza. Az ajtó, fülsiketítő nyikorgástól kísérve, teljesen kinyílt. Bentről hirtelen mindenki felé fordult, és elhallgatott. Ervinnek földbe gyökerezett a lába, arcából kifutott a vér. Hirtelen elhatározta, hogy inkább mégsem lép be. Ekkor azonban összeakadt a tekintete a felé igyekvő pincérével; nem volt mit tenni, most már be kellett menni.
Az enyhén túlsúlyos, zsíros bőrű, a hónaljánál megsárgult inget, és egy brifkóval formátlanra tömött farzsebű, fekete nadrágot viselő pincér egy szó nélkül kísérte a vendégek tulajdonképpen megfejthetetlen, de alapvetően gúnyosnak látszó tekinteteinek kereszttüzében, egészen a leghátsó asztalig. Ott kihúzott egy széket. Azt, amelyik félig a fal, félig a pult felé nézett. Ervin rövid tétovázás után leült. A pincér elé tett egy csukott, fordított étlapot, és egy évtizedes rutinnal rendelkező dohányos hangján, szenvtelenül kérdezte:
– Mit hozhatok inni?
– Öö… E… egy ásványvizet kérek – mondta, és kezét kordbársony nadrágjába akarta törölni, de végül csak rátette nyitott tenyerét, és úgy itatta fel a verejtékcseppeket. A pincér lusta léptekkel elballagott.
– Buborék menteset… - tette hozzá kicsit megkésve, de a pincér meg se rezzent, nem is lassított. – Vagy hát végül is mindegy – motyogta maga elé, bár tudta, hogy a szénsavtól megint égni fog a gyomra. Nem baj, akkor legfeljebb nem iszik, hanem valami levesfélét választ. Igen. Sőt, így két legyet üthet egy csapásra: folyadékhoz is jut, meg jól is lakik, a vizet meg hazaviszi majd, ott kihajtja belőle a buborékokat, és az éjjeli szekrényére teszi.
Elkezdte tanulmányozni az étlapot, akkurátusan végigolvasott mindent: a fantázianeveket, a főbb összetevőket, az árakat. Pár helyesírási hibát is talált. Ettől egy kicsit jobb kedvre derült, és elégedetten hátradőlt a székében. Jó pár percet tölthetett így, hüvelykujjat ágyékánál a nadrágja és hasa közé süllyesztve, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy azt végül nem találta ki, hogy mit is szeretne enni. Ebben a pillanatban a pincér árnyéka vetődött rá; és az asztalon koppant a szénsavas ásványvíz.
– Gondolom sikerült választani. – hangzott az árnyék tulajdonosa felől. A pincér tollával koppantott egyet a jegyzettömbjén, és kifejezéstelen arccal, mélyen Ervin szemébe nézett. A férfit olyan érzés töltötte el, mintha egy komplett iskola történelem versenyen való továbbjutása múlna a válaszán, és ügyetlen mozdulattal a lapok közé erőltette az erre a célra legkevésbé alkalmas hüvelykujját, és zavartan felolvasta az első szeme elé kerülő étel nevét.
– Lengyel kelbimbó… – mormogta egyre halkuló, egyre bizonytalanabb hangon. A pincérnek alig látható, talán nem is valódi(?) mosoly futott át az arcán, és egy bólintással nyugtázta a rendelést.
Valószínűtlenül rövid idő alatt megérkezett az étel. Ázott zsemlemorzsa alól gőzölgő, főtt kelbimbók nevettek rá a tányérból, legalább húszan. Először úgy érezte, hogy kétségbe fog esni, de aztán megszorította a villát, és egyesével elkezdte enni őket. Sorban a szájába vette mindegyiket, csak párat harapott rajtuk, és ahogy lehetett, lenyelte őket. A prézliből csak annyit evett, amennyi a hírhedt zöldségre ragadt. Végül az utolsó darabig mindet letuszkolta a torkán. Aztán elhatározta, hogy legközelebb – persze egy másik, normális helyen – két sört fog inni, aztán eszik egy gulyást, és lefojtja egy vörösboros szarvas pörkölttel.
