Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.

Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.

Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.

Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.

Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.

Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.

Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.

Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.