Újraolvastam, amit gitározás témában összeírtam az elmúlt háromszázhatvanöt napban – ugyanis durván egy éve vágtam bele. A várt katarzis tulajdonképpen elmaradt, mert nem az történt, hogy elmosolyodhattam korábbi magamon, és a profi zenész álszerénységével legyinthettem volna a távoli múlt árnyaira.

Persze a tehetetlen, irányíthatatlan ujjaimra meredés már a múlté, az akkordváltások is simábban és gyorsabban mennek, illetve jobban tudom kezelni a dinamikát, kis mértékben a ritmust, illetve annak lüktetését is. De. Az újraolvasás beleverte az orromat abba a ténybe, amit magamtól is tudtam, de így még szembetűnőbb és tanulságosabb az egész.

Az történt ugyanis, hogy az igazán nehéznek tűnő mumusokkal való foglalkozást egy idő után elsumákoltam. Sokat szenvedtem a twelve bar blues-zal, aztán gondoltam, félreteszem egy időre, majd ott is hagytam, félretéve. Nem tanultam dalokat. Elhanyagoltam a dobra gitározást, bár azt gondolom, hogy enélkül is érzem a ritmust, sokszor lábbal, vagy akár egész testtel diktálom magamnak, de ezzel az együtt zenélés egyik alapkövét kerülöm meg, ami nem jó.

Jó viszont, hogy nem adtam fel, és hogy élvezem a dolgot. Ez utóbbi (meg igazából az előbbi is) pont abból fakad viszont, hogy amikor már túl sok kudarcot éreztem összegyűlni, édesebb vizek felé eveztem, és ott merültem el. Így is tanul az ember. Így is egyre mélyebbre és mélyebbre vésődnek a mozdulatok, egyre élesebb a gitár érzése a kezemben (akkor is, ha épp nincs ott). Ha dúdolok magamban egy dallam ötletet, már a gitár nyakát is látom, és érzem, ahogy majd lefogom a húrokat. Maximum időnként kicsit meglepődöm az elképzelt és a való világ közötti különbségen. De ilyenkor is tanulok. Így jöttem rá például, hogy a Let Me Put My Love Into You egyszerűen a sztenderd alá van hanglova: nem csoda, hogy az istennek nem találtam el korábban. (Én most is normál hangolásban játszom mindent; nem olyan, mint az eredeti, de az arányok stimmelnek).

Mindent összevetve mégis azt kell, hogy mondjam, hogy meg vagyok elégedve. Tudom, hogy ez pszichés alapon lehet, de egyszerűen érzem, ahogy pezseg az agyam, ahogy minden problémához frissebben állok, ahogy a bal kezem szinte egyenrangú társa a jobbnak. Elmúlt az, hogy csak reggel tudok gitározni. Megy már késő este is. Ezzel az a gond, hogy felpörget, aztán nem tudok aludni.

Szóval egy kicsit nehéz eldönteni, átérezni, hogy ez az egész, ameddig eljutottam, ez sok vagy kevés. Hogy optimista legyek, azt mondom, hogy relatíve sok, hiszen tényleg az abszolút nulláról indultam: a saját gitárom volt a legelső, amit életemben először, negyven évesen megpendítettem.

Végül úgy döntöttem, hogy ezt az összegzést meg se írom, mert oké, hogy eltelt egy év, de azon kívül, hogy a Napot közben körbejártuk, ennek komolyabb jelentősége nincs. Aztán a napokban, onnan kiindulva, hogy az egyik riffemből leállás nélkül megyek már át egy másikba, továbbléptem abba az irányba, hogy nem tudom, hova megyek át, hanem csak elindulok valamerre az adott hangnem megfelelő hangjaira lépegetve, néha látok előre egy vagy két hangot, néha nem, és ebből időnként egész pofás dallamok bukkannak felszínre, ilyenkor felcsillan a szemem, belelovallom magam, és azt veszem észre, hogy egész sokáig tudom is, hogy mit csinálok, tervem is van, és jól is hangzik, aztán megint elhagyom a felvett szálat, hátha találok egy újat.

Ez volt az az esemény, ami végképp abba az irányba kezd mutatni, hogy valami mégis történik. Leírva tehát ez úgy néz ki, hogy egy év alatt az abszolút semmitől eljutottam az improvizáció csírájáig. Vadiúj rácsodálkozás, hogy milyen gyorsan tudtam váltani az akkordok között, és hogy többször, amikor azt hittem, most nagyon otrombán mellényúlok, végül nem is hangzott olyan rosszul.

Többen javasolták, hogy amikor ilyeneket írok, akkor mellékeljem, hogy miről beszélek. Hát jó. Erről, erről meg erről.