Sokszor hallottam nyugat-európai, illetve amerikai figurákat előadni valamit, és a legtöbbször ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam: Én szégyellnék ilyen triviális, magától értetődő dolgokkal előhozakodni. Azt, hogy hozzám így beszélnek, konkrétan sértésnek vettem.
Nagyon úgy néz ki, hogy Nyugat-Európában kellett élnem éveket ahhoz, hogy árnyaltabban lássam ezt a jelenséget. Angliában kormányzati szintű törekvés, hogy pl. a jogszabályokat is érhető, a köznapi ember számára is hozzáférhető nyelven (plain English) adják közre, ami nekem rengetegszer könnyítette meg a dolgom, de el tudom képzelni, hogy az ottani értelmiségiek kicsit hasonlóan éreznek, mint én az első bekezdésben, ugyanis – igaz, akár csak egy félmondattal – de nagyon alapvető dolgok vannak leírva sok magyarázó szövegben. Olyanok, amit minden intelligens ember kell, hogy tudjon.
Hacsak nem egy teljesen eltérő bürokratikus megközelítésű helyről jön, ahol egészen mások a minden értelmes ember által osztott alapvetések, és más történelmi, vallási vagy akármilyen eseményekben gyökereznek.
A zeneelmélet valami nagyon hasonló. Magyar fejjel a matematikához hasonlóan súlyos félelemkeltő eszköz. Szolfézs, Kodály módszer, évszázadok óta halott emberek rendkívül bonyolult műveinek ábrázolása és torkon való letolása lehetőleg még gyerekkorban.
Gitározni tanulva most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem tudok érdemben továbblépni, ha nem hozom képbe magam a zene mint olyan keretrendszerével, hogy mi ez az egész, hogy működik, és miért. Elkezdtem hát irodalom után kutatni, és – egyébként abszolúte nem váratlan módon – szembetaláltam magam a porosz típusú oktatás lélek- és agyölő, a jelek szerint mindezidáig kiirthatatlan masszájával.
A nyomtatott könyveket felejtsük is el rögtön, de az elvileg multimédiás ismeretterjesztés is egyszerűen szar, mintha direkt levadásznák, és likvidálnák azokat, akik a zene mellett ahhoz is konyítanak egy parányit, hogy a tudást hogy kell átadni. Kihirdetik a dúr meg moll skálákat, lerajzolják őket, aztán valaki eljátssza egy hüvelykujjkörömnyi kis videón úgy, hogy ha megdöglök se látom, hogy mit fog le, hogy a gyűrűs, vagy a kisujját használja-e. Az egészet körüllengi az a szolgalelkű elitizmus, az a beavató szívatás kultúra, hogy ez van, ezt kell beseggelni, fel se merül, hogy mégis hogy alakult ki, de ha majd te is bebifláztad, és nagypályás leszel, ez nem lesz gond, mert úgyse fogja senki merni megkérdezni.
Persze hülye voltam, hogy egyáltalán keresni kezdtem bármi magyar anyagot ezzel kapcsolatban. Végül megint JustinGuitarnál kötöttem ki, és nem csalódtam. Ez a csávó minden intellektuális fellengzősség, meg kisebbrendűségi komplexusból fakadó patológiás „komolyan vevés” nélkül írja le, hogy mi van.
Itt is vannak fehér foltok, de jól látszanak, hogy mik azok, és ha majd lesz kedvem / érdeklődésem / kapacitásom, tudni fogom, merre keresgéljek tovább. Például nekem magamnak is feltűnt, hogy ugyanaz a hang máshonnan érkezve másnak hangzik. JG könyvében olvasom, hogy ez azért is van, mert az ember füle és agya nem a hangok közötti abszolút különbségekre van ráállva, hanem az egymáshoz viszonyított arányaira. (Eleve szeretem, amikor feltűnik valami, amiről később kiderül, hogy létező jelenség, és tárgyalják az elméletben).
Nekem amúgy nem kell sok, egy egészen apró kis „azért, mert”-ekkel is boldoggá lehet tenni. Olyanokat olvastam például, hogy egyszerűen megfigyelték, hogy a teljesen átlagos ember idegrendszere bizonyos hangsorokat harmonikusnak él meg, másokra meg felszisszen. Innen jönnek a skálák. Van, aminek van értelme, mert harmónia származik belőle, és van, aminek nincs, mert disszonánsnak érzékeljük.
Egy másik apróság, hogy mi ez a káosz a hangok jelölése körül. Mi a francnak vannak félhangok, hogy lehet, hogy bizonyos hangok között meg mintha nem lenne. Erről azt olvastam, hogy amikor szerzetesek lejegyeztek egy bizonyos fajta skálát, egyszerűen leírták azt betűkkel. Majd kiderült, hogy ha a másik harmonikusnak érzékelt skálát akarják leírni, akkor pont ezek a betűk pont így nem lesznek jók, hanem közöttük lévő hangokat is le kell írni valahogy: hát akkor félhangokkal. Ettől még bonyolult marad a dolog, de legalább értem, hogy a jelen kor szemszögéből ez egy amolyan „ezt dobta a gép” helyzet, ebből kell gazdálkodni.
JG könyve direkt kéri, és én így is teszek szorgalmasan, hogy amit tanulunk, azonnal váltsuk valóra a gitáron. Memorizálom a skálákat, pengetem őket, belenézek a könyvbe, pengetek megint, nem jó, pendítek eggyel mellé, aha, ez jól hangzik, ellenőrzöm, és igen, én is meg tudom találni ész nélkül, érzésből is, hogy mi a jó. Azt írja, hogy a skálán ide-oda játszva elég nehéz nem dallamba botlani. És tényleg. Az ember zenélni kezd, nem is tud tenni ellene. Magamtól botlok bele Beethoven egyik leghíresebb témájába, és a Thunderstruckba.
Most jön az, hogy szépen fogok egy A4-es lapot fekvőre fordítva, és felrajzolom a komplett gitárnyakat, hogy egyben lássam, hogy ha itt mennék a törzs felé, akkor a helyett itt meg lejjebb mehetek egy húrt. Aztán ezt – várhatóan vérrel és verejtékkel – be kell huzaloznom az ujjaimba, meg az agyamba, hogy akkor is legyen valami fogalmam arról, hogy hogy fog hangzani, amit épp le szeretnék fogni, ha nem lineárisan tartok a magasabb / mélyebb hangok felé.
El kéne jutnom odáig, hogy ez legalább úgy menjen, mint az olvasás egy másodikosnak, aki már kezd elemelkedni attól, hogy betűket lát, és a történet úgy elevenedik meg a fejében, hogy már tökmindegy, hogy mi volt az interfész.
Persze tudom, hogy ez rohadt nehéz lesz, iszonyú sokáig fog tartani, és semmi garancia rá, hogy egyáltalán bekövetkezik, de az én malmomra hajtja a vizet, hogy most belülről élem és értem meg, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni fejben, amikor Woody Allen állította, hogy ő annak ellenére imád zenélni, hogy mindenközben rendkívül gyenge zenész. Én láttam és hallottam Allent egyszer zenélni (talán a TV-ben), és nem hazudott egyik vonatkozásban sem.
