Nekiláttam a következő leckének, ahol a 12 bar blues shuffle tovább bolondítása a téma. Így vettem észre, hogy – mivel az utóbbi időben az akkordokba mélyedtem bele – itt nekem az alapjaim is súlyosan inognak, úgyhogy először is nekiálltam gyakorolni az E, A és D húrokon.

Egészen meghökkentően lassan haladok vele. Először is az ujjak terpesztése, és eleve a kéz szöge a gitáron annyira kiforgatott, hogy először miden futam után sajgott a kezem, most – pár nap múlva – meg minden harmadik-negyedik után. (Innen visszafogni az akkordokra olyan, mint büntetőtáborból hazamenni a fűtött öröklakásba).

És még mindig nem megy jól. Elvétve sikerül tökéletesen. Általában a lefogásokkal van gond: ottfelejtem az ujjam, ezért rossz hangot pendítek, vagy részlegesen felejtem ott, és ezért tompa pengés a büntetés vagy azért mert nem fogtam le elég határozottan. Valamivel ritkábban a pendítésbe csúszik hiba, és luftot pendítek, vagy beakadok a játékban lévő vagy a mellette lévő húrba. Meg hát olyan is van, hogy egyszer csak nem tudom, hogy mi is van, és megállok, vagy kiesek a ritmusból, vagy mi.

Pozitívumként azt tudom felhozni, hogy – mivel a pentaton skálát viszonylag sokat gyakoroltam – a pengetésemre tulajdonképpen nem kell figyelnem, hanem egyszerűen, gondolkodás nélkül eltalálom az épp illetékes húrt. További jó hír, hogy a közbe-közbe be-becsúszó rossz lefogásokat sokszor menet közben tudom korrigálni úgy, hogy az nem hallatszik, azaz nem megy a játék rovására.

Ami leginkább aggaszt, az mégis az, hogy az ujjaim egyszerűen nem elég hosszúak ahhoz, hogy úgy fogjam le a hatodik húrt, hogy alatta semmihez ne érjek. Sőt. Az ötödiknél is ugyanez a helyzet. És míg a többi körülmény esztelen mennyiségű gyakorlással legyőzhető, ennek nem tudom, milyen következményei lesznek még.