HR menedzsernek lenni egy rehabilitációs központban nem csak a munka jellege miatt más, mint pizzát hordani, taxizni vagy akár tolmácsolni, hanem azért is, mert egészen másfajta emberek között folyik a dolog. Az ápolók munkásosztálybelinek számítanak, ugyanúgy, ahogy a pizzériában dolgozó angol munkatársaim, és nem meglepő módon eléggé hasonlítottak is azokra egy csomó vonatkozásban. Most nem róluk akarok írni, úgyhogy röviden csak annyit, hogy alapvetően normális, az átlagos angol udvariaskodáshoz képest szókimondó, de kedves emberek; némelyikük lusta, többségük azért nem.
Kezdjük a főnökömmel. Intelligens, feladatorientált és egyenes ember, komoly lendülettel és önbizalommal. Ugyanakkor klasszikus, frusztrált, és ezért keményen küzdő középosztálybeli. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával, amikor nem a munkáról volt szó, azon igyekezett, hogy magáról az általa kívánt képet fesse. Időnként akkor is, amikor munkáról volt szó.
Elmesélt egy történetet, amit azzal kezdett, hogy annak idején egy Bentleyje volt (most egy hosszított karosszériás Audi A8-at hajt(ott)). Vártam, hogy ennek mi lesz a jelentősége, de végül a történet arról szólt, hogy két rendőr hamisan vádolta piroson áthajtással, ami ellen hosszasan küzdött, és végül nyert – részben azért, mert volt egy igazságügyi közlekedési szakértői képesítése is, ami jól jött, mert így hitelesen bizonyította, hogy a rendőrök hazudtak, amikor azt állították, hogy ki tudták következtetni a lámpa színét már nem emlékszem hogy, noha azt konkrétan nem láthatták. Rákérdeztem, hogy a Bentely miatt volt-e esetleg antipatikus nekik, de nem értette a kérdést. Ő viszont megkérdezte, hogy én milyen autót szeretnék, ha bármi beleférne. Mondtam, hogy ezen nekem igazán nem időszerű gondolkodni, de jó eséllyel nem vennék luxusautót akkor se, ha lenne rá pénzem. Ez nem fért a fejébe, és erősködött, hogy de mondjak valamit, németet, angolt, csak valamit. Jó, akkor Maserati – mondtam. Erre megnyugodott.
Érdekes kép élt a fejében a társadalmi osztályokról. A város, ahol ő lakott (Blackpool) tulajdonképpen egy bazinagy szórakoztató negyed, kaszinókkal, vidámparkkal, satöbbivel – alapvetően egyszerű embereket célozva. Rossz a híre, de persze ott is van más. Amikor erről kérdeztem, egyértelművé tette, hogy ő az elit negyedben lakik, messze ettől a lepukkanástól, majd simán összemosta a szegényeket a bűnözőkkel, és úgy általában a rossz emberekkel.
Magyarország létezéséről már előttem is tudott. Pécsett dolgozott egy haverja évekkel ezelőtt, és őt látogatta meg. A látogatás során az ottaniak – sejtésem szerint beteges bizonyítási vágyból – alaposan bemutatták neki, hogy milyen kacsalábon forgó házakban laknak, puccos éttermekbe járnak komoly autókkal; és úgy általában: van miből szórni a pénzt. Ezt úgy kommunikálta felém, hogy lássam, ő tudja, hogy Magyarország se a harmadik világ, még ha ez kicsit meglepő is.
Hasonlóan hasadt elképzelése volt az iskolai végzettségekkel kapcsolatban. Rendszeresen mondott olyanokat, hogy akivel majd egyeztetnem kell, az nem egyetemet végzett, intelligens ember, mint én, úgyhogy majd ennek megfelelően kezeljem. (Én most már sokkal több emberrel találkoztam és beszéltem, mint szerettem volna, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy az idióták aránya konstans minden iskolázottsági szinten – és amúgy társadalmi csoportban is).
Az utolsó negatívum, amit ennek a már tényleg méltatlan felsorolásnak a végére még ideírnék az, hogy végig volt egy olyan határozott érzésem, hogy azt gondolja, hogy szívességet tesz, illetve saját nagyságáról ad tanúbizonyságot azzal, hogy engem partnerként kezel, és nem mint bice-bóca kelet-európait. Pl. amikor egy email váltást mutatott egy rasszista húzásról, azt azzal kommentálta, hogy neki az ilyesmitől felforr a vére, és gondolja, hogy nekem is, pedig még sötétebb is a bőre, mint az enyém. Namost az én bőröm fehér – legalábbis novemberben mindenképp, de erre nem igazán szoktam gondolni. Az email amúgy egy lengyel figuráról szólt, úgyhogy nem teljesen világos, hogy mi volt a főnököm fejében, de volt valami kellemetlen az egészben, az biztos.
De mondom, a lényeg vele kapcsolatban mégis az, hogy köszönet jár érte, hogy egyáltalán felvett, hogy korrekt volt és nyitott az észérveimre, hogy nem rejtette véka alá a jó véleményét, és hogy maximálisan döntésképes volt. Körülbelül a legtöbbet tette értem ebben az országban, és ezért köszönettel tartozom neki.
A lengyeles ügy a következőképpen nézett ki. Az előbb említett email váltás arról szólt, hogy az egyik asszisztens továbbított egy önéletrajzot a kórház igazgatónak. A levél maga csak annyi volt, hogy „hát ez nem hangzik valami angolnak, mi”? (Nem, valóban nem, hanem lengyelnek hangzott w-vel, meg y-nal, ahogy kell). Az igazgató válasza: „Next”. Azaz: ez kuka, nézzük a következő jelentkezőt.
Ez a volt igazgató igazi arrogáns, sunyi féregnek tűnt azok alapján, amiket megtudtam róla a fegyelmi eljárás keretében, de mivel végül is nem ismertem meg behatóbban személyesen, róla nem írok.
Érdekes viszont ennek az emailnek a feladója. Érkezésem idején már betegállományban volt: sok volt neki a stressz, nem bírt bejönni, ellenségességet érzett a többiek részéről is. Mint kiderült, azért, mert az összes undorító kis stiklinek részese vagy éppen elkövetője volt. Ő intézte a HR-es ügyeket (már ami HR létezett), mégpedig úgy, hogy a csókosok bármit megtehettek, a többiek azonnal kapták a büntit a legkisebb kilengésért.
Érdekes kis részlethalmaz, hogy a kedvezményezettek között volt az igazgató fia, aki pl. bulizhatott abban a bungalóban, ahol elvileg az életbe visszaigyekvő betegek vettek volna lendületet. Ennek a srácnak volt két horvát származású barátja, egy testvérpár: ők is a cégnél dolgozhattak. Rajtuk kívül volt egy indiai ápoló, meg én, és mindenki más angol volt. Ez azért is furcsa egy kicsit, mert az ápolók között hagyományosan nagyon-nagyon sok a kelet-európai, de ide valahogy nem jutott egy se. Amíg én ott voltam, a fejvadász cég egyetlen egyet sem közvetített: nyilván már ők kiszűrtek minden gyanús nevűt.
Ez a nő engem folyamatosan manipulálni igyekezett. Hol anyáskodó volt, majd a pénzét követelte, amit ugye betegséget hazudva is kapott, aztán a menedzsment ellen próbált hangolni, majd újra kedves volt, hogy onnan egy kis hazudozással vádolás jöjjön, majd az egész forogjon így körbe tovább.
Az egyik főnővér elég profi volt a munkájában (a másik is), és emellett már szinte túlzóan kedves. Harminckét fogas mosoly, kacagás, eltúlzott gesztusok. Ezt olyan angolos túlkapásnak gondoltam, de nem bántam. Aztán egyszer az irodában kapott egy telefont, és ugyanezzel a nonverbális mázzal beszélt, miközben a szobában lévők felé undort és megvetést fejezett ki az arca, meg a torkán nyúlkált le a középső ujjával. Ekkor esett le számomra, hogy miről van szó, és innen már önkéntelenül is figyeltem. Kétszínű, alja ember lett a szememben, mivel a fenti motívumot innentől kezdve folyamatosan tetten értem. Az abszolút nullát akkor érte el nálam, amikor a „beteg” kolléganő jött be, és láthattam, hogy milyen az, amikor őszintén kedvel valakit. Férgek egymás között.
Az egyik recepciós / biztonsági őr / ápoló egy volt katona volt. Nagyon korrekt, nagyon kedves és előzékeny volt velem mindig. Illetve addig, amíg a fizetések be nem fagytak, illetve ki nem kellett rúgni mindenkit. Innentől ugyanis az történt, hogy még sokkal kedvesebb lett, és olyanokat mondott a rossz hírekre, hogy „mi sem természetesebb”, meg hogy „ó, igazán az ég egy adta világon ezzel semmi gond nincs”, és ehhez hasonlók. Mindezt már-már pantomim előadásba illően túljátszott mosollyal, és hozzá olyan gyűlölettel a szemében, amit se azelőtt, se azóta nem láttam soha. Enyhén szólva nem volt egyenes ember. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, hogy velem mi lehetett a baja, de azért mégis: Mivel az előbbi két emberrel igen jóban volt, felteszem, hogy az, hogy egy kelet-európia lett menedzser a feje fölé, rohadtul nem tetszhetett neki.
A fentiek miatt és közepette óvatos voltam az új / aktuális kórházigazgatóval is, aki szintén egy nagyon kedves nő volt. A munkáját profin végezte: a kedvessége nem akadályozta meg abban, hogy határozott és döntésképes legyen. Ő is számtalanszor kifejezte a velem való elégedettségét, illetve külön nagyon jól esett, amikor arra kért, hogy véleményezzek egy anyagot, amiben a kórház ellen folyó vizsgálat egyes aspektusaira kellett reagálni. Véleményeztem is, és mindkettőnk nagy megelégedésére volt egy rakás olyan javaslatom, hogy mit hogyan kéne átfogalmazni úgy, hogy az olvasót (itt ugye a vizsgálatot folytatókat) a megfelelő irányba vezessük, és a saját tevékenységünket – egyébként az igazságnak megfelelő módon – nekünk kedvező színben tűntessük fel úgy, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, illetve terelésnek az egész. A javaslataim döntő többségét be is építettük – ez az egyik legnagyobb sikerélményem ebben az országban. Végső soron azt kell, hogy mondjam, hogy erről a nőről semmi rosszat nem tudok mondani: velem – és ahogy láttam, mindenki mással – csak korrekt, sőt pozitív volt.
Kedvenc figurám talán a megszámlálhatatlan extra okleveles mérnök szaki volt, aki szabadúszóként vállalt heti három napot a kórházban. A régi igazgatótól azt a feladatot kapta, hogy ha valami romlik el, csinálja meg. Ennyi. Szó szerint pedig – és ezt egyszerre megborzongva és nevetve vagy százszor elmesélte – If it’s fucking broken, fucking fix it! Az öregnek be nem állt a szája, mindenre volt egy története, a sufnijában a saját maga által gyártott tervrajzokból és a szerszámaiból épített dombot, amiben csak ő maga ismerte ki magát. Sokáig mi ketten voltunk azok, akik még azt hihették, hogy itt lesz valami folytatás, hiszen az épület megdöbbentően gyorsan kezdett el lepattanni, ahogy nem használták, így a technikus mindenesre szükség volt.
Végül őt előttem kb. egy hónappal rúgták ki, illetve bontottak szerződést vele. Közvetlenül előtte arról beszélt, hogy neki nem olyan fontos ez az egész, hiszen vállalkozóként van megrendelése máshol is, de amikor a dolog konkrétan megtörtént, az mégis mellbe vágta. Épp a kertről beszélgettünk (volt ott egy miniatűr tavacska is), amikor a CEO félrehívta. Kissé elfehéredve, és erőltetett, de nem megjátszós vidámsággal jött ki az irodából. Az én szobámban épp csörögni kezdett a telefon, mikor valami olyasmit mondott, hogy There’s no more fish in the pond (nincs több hal a tavacskában), amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és csak a lépcsőn felfelé futva esett le, hogy épp kirúgták, és erre utalt, hogy nincs már itt keresnivalója. Elintéztem a telefont, és siettem le, de már nem találtam sehol. Nagyon rohadék érzésem lett, mert úgy tűnhettem, mint aki azt érezteti vele, hogy ki nem szarja le, hogy mi történt veled, és ez egyrészt persze nem így volt, másrészt az se volt mindegy nekem, hogy benne ez az érzés marad-e meg. Este felhívtam, és megbeszéltük. Mondtam neki, hogy ajánlani fogom a következő tulajdonosnak, aminek meglepő intenzitással örült meg. Persze aztán nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek bárkit ajánlhassak.
Voltak nálunk egyetemisták is szakmai terepgyakorlaton. Ez egy másik társaság volt, nem is a cég alkalmazottai, hanem külsősök, a partner pszichológiai cég emberei. Ezzel is összefüggésben voltak közöttük kelet-európaiak is, meg angolok is. Nagyon érdekes volt szembesülni a közöttük lévő különbséggel. Az angol diákok nagyon magabiztosak voltak, az értekezleteken, ahova beültek, a legkisebb zavar nélkül nyilvánultak meg, semmi kétségük nem volt afelől, hogy ők itt egyenrangú partnerek. És a rangidős pszichológusok így is kezelték őket. Ez egyfelől természetes volt – hiszen nem is beszéltek hülyeségeket –, másfelől mégis furcsa. A kelet-európaiak ugyanis nem ilyenek voltak: bennük ott volt a „bocs, hogy élek” attitűd, annak a jele, amit legalábbis a velem egykorúak, meg a nálam idősebbek pontosan ismernek Magyarországról. Tudniillik az, hogy az iskola alapvetően azért van, hogy betörje a gyerekeket, bebizonyítsa, hogy az életben szopni fognak (és tényleg).
Ami a szenior pszichológusokat illeti, én rajtuk keresztül láttam rá arra a világra, ami sok-sok millió nyugat-európai munkavállaló meghatározó életélménye, és nálunk gyakorlatilag ismeretlen közeg. Ezek az emberek mintha teljesen stressz mentesek lettek volna. Soha, egyiküket se láttam izgulni, szorongani, idegeskedni, sietni. Egyszerűen sütött róluk, hogy társadalmilag és anyagilag megbecsült szakemberek, akik soha a munkanélküliség rémével személyesen nem találkoztak, ha meg is szűnt valaha munkahelyük, rögtön találtak másikat. Amikor az egyikük az elmaradt fizetés után bő másfél héttel felhívott, hogy mi történik, és én elmondtam neki, csak annyit mondott a legnyugodtabb hangon, hogy „Ó, értem”. Soha többet nem hívogatott, amikor pedig én hívtam fel azzal, hogy vége a dalnak, akkor is halál nyugodt maradt, és még nekem mondta, hogy ne szabadkozzak, előfordul az ilyesmi.
Végezetül hadd említsek meg gyorsan egy csajt, akit pont akkor vettünk fel, amikor a káosz váratlanul beütött. Elég jó benyomást keltett, előtte egy börtönben dolgozott, tehát a biztonsági előírások tekintetében előnnyel indult. Ordenáré tájszólása volt, az első tréningre képes volt mackóban bejönni, viszont nagyon értelmes, és gyors eszű volt. Amint azonban megorrontotta, hogy itt kezdenek összeomlani a dolgok, egyszerűen nem jött be másnap dolgozni, majd nem volt elérhető, aztán betegséget füllentett. Ekkor elbeszélgettem vele, hogy ez nem jó kezdés, ha megbeszélünk valamit, az legyen úgy, elmagyaráztam, hogy ez miért komoly gond egy olyan helyen, ahol muszáj meglenni az előírt számú ápolónak a műszakban, satöbbi. Sikerült a beszélgetést pozitív hangulatban és egyetértésben zárni. Aztán a csaj utána se jött be.
Ezután nem volt már vele idő foglalkozni, csak intéztem a munkaviszony megszűnését. Amikor viszont nem jött meg a fizetése, hamar aktiválódott, és az egyik legszorgalmasabb telefonáló lett napi négy-öt hívással. Ezek után a hátam mögött megpróbálta felhazudni a ledolgozott óráinak a számát a könyvelésen, akik viszont rákérdeztek nálam a dologra (amúgy is ez volt a dolgok rendje), így ez a terve nem jött be.
Na, azt hiszem ennyi az egész, ami HR menedzserként történt velem Angliában.
