Sok utasom kérdezi, hogy honnan jöttem, mire én azt válaszolom, hogy from Hungary. Ezt az angolok úgy ejtik, hogy hungry, azaz kihagyják az „a”-t, azaz a szó pontosan úgy hangzik, mint az „éhes”.
Sokakat ez annyira felvillanyoz, hogy nem bírják ki, hogy fel ne hívják az én vagy a haverjaik figyelmét arra, hogy micsoda poén adódik itt szinte magától, és vihogva mondják, hogy I’m hungry too vagy hogy I’m starving.
Ezt a viccet alapból nem tartom különösebben magas színvonalúnak, igaz, ebben az is benne lehet, hogy egy kicsit sért a dolog, valahogy nem jó hangulatúak ezek a mókák, úgyhogy mindig is gondolkodtam valami frappáns válaszon, ami nem fedi fel a sértettségemet, illetve nem offenzív, de mégiscsak érdemi riposzt.
Az üzenetem ugyanis az lenne a viccmesterek felé, hogy szánalmas dolog azonnal ráugrani a legkézenfekvőbb, és ezért a legtöbb egyszerű embernek beugró poénra, mert az éppen e két ok miatt lapos és súlytalan. De ez csak magyarázkodásnak tűnhetne.
Na de a napokban azt hiszem, sikerrel juttattam célba az üzenetet. Elég messziről vittem a lóversenyre egy figurát, aki feltette az ominózus kérdést, amire én megadtam a szokásos választ, amire ő leütötte az amúgy ugye a földön fekvő labdát.
Erre a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.
– Ezt a poént annyiszor hallottam már, hogy elkezdtem számolni az alkalmakat, és úgy döntöttem, hogy a kétszázadik, aki elsüti, ingyen kapja a fuvart. – mondtam, és sejtelmes bíztatón rámosolyogtam, majd feltettem a keresztkérdést – Mit gondolsz, hányadik vagy?
– A kétszázadik? – kérdezte egészen felvillanyozva.
– Százkilencvenkilenc…
