Említette az oktató, hogy majd az első komoly kihívás (azaz nekem a nagyjából a negyedik) az lesz, amikor az akkordok között kell váltani meglehetős sebességgel. Úgyhogy mielőtt tovább haladtam volna az anyagban, elkezdtem úgy találomra váltogatni ezt a három akkordot, amit eddig tudok.

Aztán megnéztem a következő epizódot, ahol kiderült, hogy a tananyag következő fejezete éppen erről szól. Azt mondja a figura, hogy általános iskolásokra fejlesztett ki egy módszert, amire állítólag vevők a gyerekek. A dolog egyszerű: egy perc alatt kell annyi váltást megpendíteni, amennyit bír az ember.

Ez az olyan kezdőknek, mint én állítólag tipikusan kilencszer szokott sikerülni. A célérték harminc. Ez kell ahhoz, hogy az ember játszani tudjon valamilyen szinten. Én tehát már előre edzettem, így az első mérésem tizenöt lett – legalábbis a D-A-D-A, stb. váltásokkal, ami talán a legkönnyebb, ezért egyelőre ezt favorizálom.

Először is bekészítettem a bal kezem ujjait a kezdő pozícióra, aztán indítottam az órát. Csak sokára vettem észre, hogy mennyire be vagyok feszülve, illetve hogy egyszerre igyekszem nézni az időzítőt, a bal, meg a jobb kezem munkáját, és közben persze gyors is szeretnék lenni.

Aztán eszembe jutott, hogy nem határidőre tanulok gitározni, úgyhogy lazítottam, és már nem nézem az időzítőt, hogy a gitározásra tudjak koncentrálni. Amikor elég jól sikerül belefeledkeznem, azon kapom magam, hogy az ujjaim már odanézés nélkül is relatíve pontosan teszik a dolgukat – persze ki tudok zökkenni, meg mellé tudok nyúlni elég könnyen. Így most huszonkettőnél tartok.

Nagyobb nehézséget okoz, hogy vakon eltaláljam azt, hogy hol négy, hol öt húrt kell pendítenem. Egyelőre erősen ritkább, hogy ez menne odanézés nélkül. Ugyanakkor a bal ujjaim kezdenek emlékezni a pozíciókra, és már olyan is van, hogy érzem, hogy most nem egészen jól fogom le, de kicsit jobban szorítva a hang stimmelni fog. A következő váltás után aztán már jól fogom le megint, és a két hang között szinte nincs különbség.

Egyértelműen kezdtem érezni tehát – egyelőre csak a bal kezemben –, hogy kezd kialakulni a nyaknak, a húroknak és az ujjaim helyzetének és erejének egy mentális reprezentációja az agyamban, illetve az ujjaimban, amiben lassan és ügyetlenül, de már kezdek úgy tudni navigálni, hogy közben egyre többször nincs is szükség a vezető érzékszervemre, azaz a szememre.

További beszippantós furcsaság, hogy az ujjbegyeim továbbra is mintha zsibbadtak lennének a nap egészében, amikor viszont gitározni kezdek, egy kezdeti kis fájdalom után jóformán olyan érzésem van, mintha ilyenkor térne vissza beléjük az élet, mintha ez lenne a természetes állapotuk.