Azt vettem észre, hogy gitározás közben annyira szorítom a húrokat, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy ennyire elfáradok. Elkezdtem ujjanként csökkenteni az erőkifejtést, hogy megtaláljam, mi az a minimális erő, ami már elég ahhoz, hogy tiszta hangokat pendítsek.

Óriási fizikai megkönnyebbülést érezve pengettem tovább az akkordokat egészen addig, amíg el nem kezdett valami fals hang is beszűrődni. Ez a szokásos ujj rálógáson kívül leggyakrabban attól volt, hogy a mutatóujjamat végül mégse szorítottam elég erősen, úgyhogy megnyomtam jobban, mire megint javult a hallható teljesítményem, de aztán megint hibák csúsztak be, és végül eljutottam odáig, hogy noha újra igen erősen nyomom, megint hamis hangok szűrődnek be, de már úgy elfáradt a kezem, hogy nem jön visszajelzés az ujjaimról, hogy pontosan mi is a hiba. Ilyenkor jön a pihenés.

Rendkívül lassan haladok, de azért nem nulla sebességgel, és úgy néz ki, hogy noha – különösen estefelé – nevetségesen hamar elfáradok, másnap mintha egy kicsit magasabbról tudnám kezdeni.

Az ujjhegyeimből már majdnem elkezdett kiállni a fagyás érzet, így viszont tovább tudtam „játszani”, amitől megint csak fáj a gyakorlás végére, és zsibbadt azon kívül, de mindent összevetve mégis érzek egy olyan tendenciát, mintha lassan belátnák az ujjaim, hogy ez most így fog menni egy darabig, úgyhogy kelletlenül, de kezdenek hozzászokni a gondolathoz.