A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Vakker

2014. december 05. - suhodminyák

Pár hónapja egy olyan étteremből kellett felvennem utasokat, amit nem ismertem, a rendszer pedig rossz helyre tette a térképen. Vártam egy jó darabot, próbáltam a diszpécserrel dűlőre jutni – sikertelenül. Azért egy üzenetet rám küldtek, hogy nagyon fontos, hogy ezt jól csináljam, mert az utas vak, és így segítségre szorul.

Szuper – gondoltam –, akkor az eddig, az esti pörgésben feleslegesen eltapsolt tíz perc megfejelése következik. Bementem az étterembe, ahol elmondták, hogy a vak pár már kint van az étterem előtt. Megtaláltam őket az étterem egyik dolgozója kíséretében. Egy autóktól elzárt helyen álltak (az étterem dolgozója egyébként látó). Megkértem, hogy jöjjenek már előre az úthoz, én addig visszaszaladok a kocsihoz, és idejövök értük.

Így is lett. Eddig jó tizenöt perc telt el. Besegítettem őket, és megkérdeztem, hogy hova szeretnének menni. A lehető legközelebbi rendezvénycsarnokot mondták be, épp az alapdíjas kategórián belül. Ez péntek este kettő font hatvanat jelent. Arckifejezésemmel nem lepleztem csalódottságomat, de a hangom persze udvarias maradt. Menet közben zenéről beszélgettünk. Volt rá időnk, mert a sétatáv autóval, a gyalogos sétányokat kerülve, és a tömegben araszolva rohadt sokáig tartott.

Megérkeztünk, bemondtam az árat, és meg is kaptam fillérre, minden borravaló nélkül. Az anyagiak rendezése után megkértek, hogy kísérjem el őket a pénztárig. Öt fok, én egy pulcsiban, a pénztár több száz méterre. Odakísértem őket úgy, hogy végig mondtam, hogy most mi jön, merre járunk, illetve hogy a végén azért cikkcakkolunk, mert egy így felállított kordont kell kerülnünk. Megköszönték, én meg futottam vissza a lehető legkellemetlenebb helyen hagyott kocsihoz, remélve, hogy nincs rajta cédula. A kalanddal elment vagy negyven percem, és kerestem kettő hatvanat úgy, hogy ilyenkor egy tízes a normális.

A múlt héten nagyjából ugyanoda kaptam hívást, ahol az imént részletezett eset kezdődött. Ez most az üvegpalota volt tele lakásokkal, amit jól ismerek. A képernyőn ezúttal eleve ott volt, hogy az utas vak lesz. És megláttam ugyanazt a nőt. Úgy tűnik, ebben a házban lakik. Ezzel együtt most is egy segítő fogta a kezét. Megint besegítettem a kocsiba, és megint bemondott egy alaptávon belüli címet.

Ez értelem szerűen a forgalmas belvárost jelentette, most nem péntek este, hanem csak simán a délutáni csúcsban, amikor az amúgy minimális hétvégi felár sem játszik. Az egyik kis tescohoz kellett vinnem. Már épp mondani akartam, hogy majd a sarkon fogok tudni megállni (az egyetlen helyen, ahol a rendőrök megtűrik pár pillanatra a taxikat ezen az utcán), amikor megkérdezte, hogy oda tudnám-e kísérni.

Hát hogy a kutyafájába ne tudnám. Megint kifizette az alapdíjat minden extra nélkül. Felálltam fél kerékkel a járdára, kísértem a könyökénél vezetve, még zöldet is kaptunk a zebrán, odaértünk, és gyors búcsút készültem venni, amikor megfejelte azzal, hogy kísérjem be a vevőszolgálatra. Bekísértem.

Visszafelé már előre lejátszottam a beszélgetést a megbüntetésemen fáradozó rendőrökkel, hogy én vakot kellett, hogy bekísérjek, azt is hozzá hazudtam volna, hogy mankóval volt, megmutattam volna a képernyőn, hogy tényleg vak, végső esetben pedig felháborodtam volna, hogy a zsaru nem érti a közszolgálat lényegét, és elkértem volna a jelvénye számát, de végül nem jött rendőr.

Korábban sem tagadtam le magam előtt, de ekkor alaposan belegondoltam, hogy mennyire utálom ezt a nőt. Kétszer találkoztam vele, és kétszer kért jóval többet annál, mint ami még kis extra fáradsággal elintézhető. Megköszönte, de nem jobban, mint bárki. Borravalót sose kaptam. Értem én, hogy ő ki van szolgáltatva, de legalább egy extra kösz (I really do appreciate it) bele kellene, hogy férjen.

Aztán elgondolkodtam újra, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot. OK, így már azért más. Én is biztos gyakran használnék taxit, az a legkézenfekvőbb. Ha olyan sokat taxiznék, és vakként jó eséllyel nem lennék elárasztva pénzzel, könnyen lehet, hogy én se adnék borravalót. Szintén anyagi megfontolásból igyekeznék a közelben maradni, azaz olcsó, lehetőleg alapdíjas fuvarokkal operálni. Tehát egy csomó minden jogos (de az extra köszönet elmaradását nem tudom elfogadni akkor se).

De akkor mindezek végiggondolása után miért utálom még mindig? – gondolkodtam tovább. Két dolog jutott eszembe. Én nagyon rosszul tűröm a kiszolgáltatottságot, nem szívesen kérek segítséget semmiben, amit én magam meg tudok csinálni. Nyilván el sem tudom képzelni érdemben, hogy milyen vaknak lenni, főleg születéstől fogva. De hogy valaki a saját lakásából ne tudjon egyedül kimenni az épület elé, az nem fér a fejembe. Ez a nő nekiállt maximálisan visszaélni a nehéz helyzete felé irányuló szimpátiával, és extrán leterheli a környezetét úgy, hogy közben magának is árt rendesen.

Ahogy magamat elképzelem (és ez persze csak képzelgés, meg jóval kevésbé fogós helyzetekre adott válaszaim emlékéből gyártott elmélet), megpróbálnék kialakítani egy még menedzselhető önálló életet, és azon lennék, hogy annak határait lassan, de biztosan tágítsam. Lennének jól ismert, bejáratott útjaim, agyalnék, hogy milyen érzékekkel tudok helyettesítő észlelésekhez jutni, satöbbi.

A másik dolog, hogy el vagyok kényeztetve. A tanfolyam elvégzése óta gyakran kapok vak utasokat, és a döntő többségük lenyűgöző. Tudják, hova mennek, érzik, hol tartunk az úton, minimális segítséggel (most érünk a dupla körforgalomhoz) tudnak navigálni, hogy merre kanyarodjak. A saját portájuk környékén olyan rutinosak, mintha sólyomszemek lennének. A tényleg szükséges segítséget elfogadják (menjünk arrébb, itt egy mély tócsa van; vigyázz, magas a járdaszegély, stb), de amit maguk meg tudnak oldani, azt megoldják.

Ők azok, akiket kérés nélkül is elkísérek az első zebráig, ház sarkáig, szobor elé, akárhova, amiről látom, hogy bólintanak, hogy ok, akkor tudják, hogy hol vannak és merre állnak. Ők azok, akiket még követek szemmel, hogy tényleg boldogulnak-e, miután kitettem őket. Ettől a nőtől viszont gyorsan búcsúzom, úgyis leszólít mindjárt valakit, hogy segítsen neki.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr926959655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

coltaan 2014.12.05. 21:08:49

erdekes iras, ezt meg igy nem gondoltam vegig.

2014.12.06. 15:35:45

Nem fogyatekossag kerdese ha egy joindulattal visszaelo, lehuzos fillerbaszo parasztba futsz bele...

Taxis vagy, beosztott. A fonokod sem orulne ha profitszerzes helyett jotekpnykodsz az utcan. Ez nem onzoseg a valöakozas meg nem jotekpnysagi szervezet, igy miert kapnaeg barmit is ingyen? Jelesul az idodet...

Rodolfo63 2014.12.06. 15:41:55

ha bajod van, mond meg neki és ne segíts - ennyi

Dr_utcai_arcos 2014.12.06. 17:43:47

Hallottam egy vak srácról aki rengeteg kilométeres túrákat, meg maratonokat csinál. Igen, úgy is lehet. Persze, biztos több energiát kell neki belefektetni, de gondolom, ő nem akar úgy élni mint egy növény.

zsuzsibuvar 2014.12.06. 18:25:11

Biztos, h kap taxiutalvanyt. A nem vak, csak oreg nagybatyam is kapott.
süti beállítások módosítása