Állítólag az idegesít minket másokban, amit magunkban nem szeretünk. Ez lehet, hogy így van, de az ellenkezője biztosan igaz. 

Az edzőterembe mindenki a saját kártyájával léphet be: egyszerűen odaérinti az érzékelőhöz, az meg feloldja a forgó vasrudakat. A kapu felett monitor villantja fel az érkező kártyáján szereplő képét – nem pontosan értem, mi célból. 

Egy lassú, tétova mozgású fickó érkezik. Átvág a komplett előtéren, majd közvetlenül a kapu előtt megtorpan, leveszi a hátizsákját, átkutatja a kis zsebet, majd a nagyot, ahol végül megtalálja a tárcáját, amiben a belépőkártyáját is tartja. 

Odaérinti az érzékelőhöz. A monitor képén egy alapvetően ostoba arcot látok. Ugyanakkor határozottságot is sugároz. Azt a fajtát, amit dacból erőltet magára az ember, amikor azt blöfföli, hogy igenis érti, mi történik körülötte. 

A kép eltűnik, visszanézek az emberre. A kártyáját teszi el éppen a tárcájába, majd a tárcát a zsákja nagyobbik zsebébe, ahonnan mindjárt ki is veszi, és mégis inkább beteszi a kisebbikbe. Ekkor elindul, de a kapu nem engedi. Megpróbálja újra és újra, de nem megy. Megint előveszi a belépőkártyáját, ismét odailleszti, de a gép makacsul megtagadja a beléptetést. 

Egyfajta vidám csodálkozással néz körbe. Nyilvánvalóan nem érti, hogy először nem sikerült kihasználnia a belépésre szánt időablakot, majd a gép úgy érzékelte, hogy kétszer akarnak belépni ugyanazzal az azonosítóval. Megnyomja a csengőt a pultnál, előjön valaki a személyzetből, és csak ránéz, nem is kérdez tőle semmit (lehet, hogy ismeri már), és beengedi. 

Én szeretek mindenhova úgy érkezni, mindenhol úgy lenni, hogy tudom, mi fog történni. Nem tudok nem előre végiggondolni eseményeket, várható kimeneteleket. Egyszerűen feszült leszek tőle, ha nem értek valamit. 

A fent említett figurát nem feszítik hasonló kényszerek. Bátor ártatlansággal vág neki minden napjának, bármelyik sarkon soha nem látott csoda kacsinthat rá, élete vicces furcsaságokkal van tele, bohókás helyzetgyakorlatokkal, amikből végül mindig kikeveredik – így vagy úgy. 

Erősen neheztelek ezekre az emberekre, mert attól tartok, azokba a helyzetekbe, amiket én esetleg hosszas mérlegelés után meg sem közelítek, vagy túlbecsülöm a felkészülés-igényüket, hogy aztán a helyszínen derüljön ki számomra, hogy mindez ágyúval verébre lövés volt, ők egyszerűen odasétálnak, és lehet, hogy mások segítségével, vagy szerencse folytán, vagy leginkább félreértések összejátszása folytán, de csak átjutnak rajta.