Megnéztem a Lost első évadát. Két észrevételem van. Az egyik, hogy van egy olyan erős érzésem, hogy az egész történet nem csak elsősorban, hanem kizárólag egy termék. A termék célja, hogy epizódról epizódra megnézzék az emberek. Ennek megfelelően van benne egy jó csomó külön-külön is misztikus szál, amikből találgatni lehet, hogy mi fog kisülni, de kitalálni nem. Van benne barna és szőke nő, jó és rossz fiú, pragmatista, és hitvezérelt, fiatal és idősebb, igazi médiaipari szakmunka: mindenki választhat kedvenc karaktert magának. Egy dolog tűnik nagyon valószínűnek: semmiféle kifutása, vagy katarzisa nem lesz az egésznek. Mivel az alkotók célja az információhiányból adódó feszültség fenntartása, ezt fogják fokozni addig, amíg a nézők bele nem unnak, azaz el nem kezd esni a nézettség – illetve ameddig a sorozatot eleve tervezték. Aztán hozzácsapnak valami véget, és a projekt lezárult.
A másik észrevételem abból fakad, hogy ezt a huszonvalahány részt azért nem a fenti szemszögből néztem végig, hanem igyekeztem átadni magam a történetnek: nem forgatókönyvíróként végül is ez a rendeltetésszerű használat. Mindeközben az tűnt fel, hogy a szereplők a problémáik (és ezek nem súlytalan problémák) bő nyolcvanöt százalékát annak köszönhetik, hogy interperszonális és kommunikációs képességeik és gyakorlatuk káprázatosan alacsony szinten áll. Magyarul: egytől egyig szociális idióták. Évekre kiható, súlyos, romboló baromságokat követnek el úgy, hogy azok elkerülésére két, oda-vissza váltott tőmondatnyi információcsere elég lenne.
Kigondolnak valamit, és elszánt arccal elindulnak az ég alja felé, és csak az mehet velük, aki nem tudja, hogy mi értelme az egésznek, mert senki nem árulja el neki. Mindenki csak egyszer kérdez (ha egyáltalán). A kapott, teljesen használhatatlan válaszra rábólint, és nyugtázza, hogy nem lett okosabb. Nem kér pontosítást, nem mondja, hogy azért kérdezi, mert… Esetleg ő maga is hoz egy szükségképpen ostoba döntést – persze a fenti jól bevált gyakorlat minden egyes eleméhez körmeszakadtáig ragaszkodva.
Ez megy lényeges és lényegtelen kérdések tucatjain át. Az egyik figura nyert a lottón. Ezt úgy kezdi megfogalmazni, hogy otthon ő százötvenhat millió dollárt ér. A másik erre megsértődik(?!), mert előtte ő magáról valami értékesnek vélt dolgot mondott el. Elküldi a picsába a milliomost, aki szomorúan, és kicsit értetlenül sóhajt, és belátja, hogy ő sajnos nem szerethető. Ezt a szomorú irányt ugye a „lottón nyertem bazmeg” hangsorral teljes egészében el lehetne kerülni. Az ilyen interperszonális képességekkel rendelkező emberek a valóságban saját tükörképük elpusztítására törnének.
Az egész történet irodai megfelelője körülbelül az lenne, hogy pár összezárt embernek kártyavárat kell építenie. Kell tehát piromániás, vízöntő és kóros tüsszentő a csapatba, mindegyik megterhelve olyan múltbéli traumákkal és sértettségekkel, amik elhomályosítják a közös célt, így mindenki megpróbálja kitalálni, hogy a másik vajon milyen gonosz erők szolgálatában próbálja a pikk ászt éppen középre tenni, de meg nem kérdezik akkor se, ha kártyalapokkal vágják fel az erüket a többiek.
Én úgy fejezném be a történetet, hogy egy fel nem tett, így meg nem válaszolt banális kérdés a sziget minden egyes lakójának a lassan elhúzódó, elképzelhetetlenül fájdalmas, de még pont eszméletvesztés nélkül megélt, keserves halálához vezet. Azaz mindenki megkapja, ami jár neki, még másképp: happy end.
