Na de az idős utasommal épp csak érintettük az amputáció témáját, azt is csak azért, mert épp a szóban forgó barátjához vezetett az útja szerény segítségemmel.
Vidám öreg volt, aki cseppet se bánta, hogy nem pontosan tudom, merre járok. Abban maradtunk (én szoktam így felajánlani), hogy megyek, amerre a gps küld, ő meg majd szól, ha van jobb ötlete. Egyszer-kétszer volt is, de amúgy hagyta, hadd menjek, amerre akarok.
Hamar kiderült persze, hogy magyar vagyok. Ennek kapcsán elmondta, hogy épp tavaly járt a feleségével Magyarországon, és messze ez volt élete kedvenc utazása, pedig bejárta már Európát, különös tekintettel a mediterrán vidékekre.
Azért utazott hozzánk, mert mindenáron tudni akarta, milyen az az ország, ahonnan Puskás Ferenc jött. Csodálta azt az embert. Nem tudott betelni vele. Igazából csak Budapesten járt, de az nagyon tetszett neki és a feleségének is. Az épületek lenyűgözték, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velük.
Egyszer azon kapták magukat, hogy a villamoson egyedül vannak, és épp a remízbe gurulnak be. Ekkor megijedtek, ugyanis a felesége nagyon nehezen jár már (mondta a férfi, aki mesélés közben a botja markolatával játszott). De az egészből csak annyi lett, hogy megtapasztalhatták, hogy mennyire jó a tömegközlekedés: kettőt léptek, és egy buszon találták magukat, amiről egy átszállással eljutottak oda, ahova akartak.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a vidéki, mégannyira összenőtt városokból álló Anglia tömegközlekedése nem említésre méltó. A HÉV-nek megfelelő hálózat jól és pontosan működik, bár ez nem jelent sűrű járatokat, és csak főbb csomópontokhoz lehet eljutni vele. A buszokra várni viszont nem igazán van értelme. Nem biztos, hogy jön, ha igen, nem biztos, hogy meg fog állni, a sofőrök túlzás nélkül állat módjára vezetnek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy például egy kisnyugdíjas mekkora oldalgyorsulást bír elviselni).
Mesélőmék egyszer taxiztak is, és mintha a sors rendelte volna, hogy tényleg a magyarországi legyen a legjobb utazása, egy kiérdemesült focista volt a sofőr, aki jól beszélt angolul, és tömérdek „szakmai” történettel gazdagította utasomat.
Úgyhogy jót beszélgettünk. Olyan jót, hogy még a szokásos sablonkérdések és válaszok is fűszeresebbnek hatottak. Például kérdezte, hogy sok fuvarom van-e ma. (Erre az öreg taxisok szerint a kötelező válasz, hogy nem, szar nap a mai, ráadásul csak most jöttem ki. Így ugyanis kisebb eséllyel szúrják le az egész nap gyűjtögetett bevételért az embert). Nekem, a tényekhez ragaszkodva, valami egészen hasonlót kellett mondanom, mert tényleg nem volt egy jó nap anyagi értelemben. Később, az út vége felé az öreg gratulált is, hogy azon kívül, hogy kellemes a vezetési stílusom, a taxisofőrök legfontosabb tulajdonságával is rendelkezem már: érdemben tudok panaszkodni.
Erről megboldogult anyja jutott eszébe, aki hétvégente, amikor ebédelni mentek hozzá a gyerekei, megkérdezte őket, hogy hogy mennek a dolgok. Erre sorban mondták, hogy gyalázat, ami a gyárban folyik, kihajtják a belüket, a fizetés pedig megalázó. – Jöttök a jövő héten is? – Nem, mama, Spanyolországban leszünk. – Mentek ti a picsába, fiam! – idézte fel az öreg mosolyogva a jó néhányszor lezajlott párbeszédet.
