Angliában, Magyarországgal összehasonlítva, elég erős az államba vetett hit, és az abban való bizonyosság, hogy itt alapvetően mindenki egy hajóban evez. Rengeteg jele van annak, hogy közösségben gondolkodnak az emberek, hogy értik azt, hogy ha mindenki csak egy kicsit is gondol az összes többire, végül mindenki jobban jár. Vagy majdnem mindenki.

A parkolóban, ahol hetente legalább kétszer ott kell hagynom a kocsit – esetenként kevesebb, mint tíz percre –, kialakult egy szokás. A legkevesebb bedobható pénz hetvenöt penny, ami viszont több mint egy órára elég, noha a parkolók egy jelentős hányada hat perc alatt beugrik a bankba vagy a postára, aztán megy is tovább.

Ők azt csinálják, hogy visszaérkezve kiveszik a kocsijukból a cetlit, és odaadják az első újonnan érkezettnek, aki az útjukba kerül, vagy ha ilyen nincs, akkor kiragasztják az automatára. Egy-egy ilyen jeggyel akár három-négy autós is fordulhat egyet-egyet.

A jelenség szerintem feltétlenül nagyon kedves, érdekesnek pedig azért érdekes, mert két attitűd találkozásából ( 1.) a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak; 2.) gondolkozzunk közösségben, segítsünk egymásnak apróságokkal) az emberibb kerül ki győztesen, igaz, mérhető kárt okozva egy egyébként mohónak nem nevezhető üzleti vállalkozásnak.

Eddig egyetlen hölggyel találkoztam, aki megütközve utasította el a felé nyújtott jegyemet. Mindenki más nagyon örült neki, volt, aki látta, hogy valamit az automatára biggyesztettem, és amikor kiderült számára, hogy az egy még érvényes parkolójegy, addig kereste a tekintetemet a távolból, amíg meg nem tudta köszönni.

Vegyük észre, hogy itt az emberek úgy vannak vele, hogy kifizetnek egy összeget egy szolgáltatásért cserébe, amit aztán nem vesznek igénybe teljes egészében, majd fájdalom nélkül tűrik, sőt, örömüket lelik abban, hogy másvalaki ingyen jut ehhez a szolgáltatáshoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindkét oldalon élmény lenni. Ilyesmiből egy is jó irányba tereli a nap hangulatát, hát még ha kettő-négy más, hasonló apróság is jut aznapra.