Megint egy általam alig ismert helyről mentem egy teljesen ismeretlenre. A morgós ötvenes azt mondta, hogy majd mutatja az utat, amikor látta, hogy segítségre van szükségem, majd megkérdezte, hogy ugye nem angol vagyok. Mondtam, hogy nem. Akkor ilyenkor mindig szóljak, hogy nem beszélek angolul, és akkor elkerüljük a félreértéseket – mondta ingerülten. Aztán kicsit atyáskodva hozzátette, hogy erre különösen a fiataloknál figyeljek, azok ugyanis elég veszélyesek.
Nekem nem lett nagy kedvem beszélgetni, de ő folytatta – immár békülékenyebb hangon –, hogy elnézést kér, hogy agresszív, de a fájdalom elveszi az eszét, és ilyenkor sajnos ez van. Kérdeztem, hogy mi a gondja. A háta fáj. Ó – mondtam – pontosan tudom, miről beszélsz. A hátam nekem is szokott fájni, a múltkor pár napot a földön töltöttem fekve, meg négykézláb.
Erre rögtön megenyhült felém. Amikor pedig hozzátettem a szakkifejezést (sciatic nerve) is, nagyon megörült, és örökre a szívébe zárt.
A fájdalom, amit én abban a pár napban éreztem (meg egyszer már korábban is), nyugodtan mondhatom, hogy az elviselhetetlenségbe hajlik, ha pedig az ember olyat mozdul, amilyet nem kéne, konkrétan elviselhetetlen. Annyira az, hogy a mozdulatot az agy le is tiltja, nem az ember dönti el, hogy na akkor tovább már nem fordulok.
Ennek az embernek ez a fájdalma négy éve tart. Azt mondja, hogy a személyiségét is megváltoztatja a dolog. Én meg azt rá – saját röpke tapasztalatomból extrapolálva –, hogy el is hiszem: megőrjít, elmossa a fókuszt, befelé fordít, kifelé agresszívvá tesz. Az ember megerősítette, hogy ezekről mind szó van, és megtoldotta azzal, hogy a négy év alatt négyszer próbált meg öngyilkos lenni.
Egy nőhöz kellett vinnem, akitől csalfa vigaszt várt. Csalfát, mert elmondta, hogy a nő amúgy nem érti, hogy ez a permanens fájdalom mivel jár, meg amúgy is leginkább saját maga iránt érdeklődik, de hát ez van. Most sem volt otthon. Eleve azért mentünk oda, mert a telefont nem vette fel.
A visszafelé úton a fájdalom tudatmódosító hatásairól beszéltünk. A búcsúzáskor bemutatkoztunk egymásnak. Méltatta férfias kézfogásomat, hogy ebből látszik a szeretet, így megy át az üzenet, nem a lanyha érintéssel, ami csak az elköteleződni képtelenség ordító jele. Azt mondta, hogy vannak találkozások, amit örökre a szívében őriz az ember. Utolsó szava az aggódó tanácsé volt, hogy a fejemre figyeljek, minden ott dől el, hiába érzem azt, hogy fájni a derekam fáj.
Jellegzetesen merev, megdőlt, megcsavart testhelyzetében kikászálódott a kocsiból, miközben folyamatosan káromkodott. Tudtam, hogy nincs értelme a kezemet nyújtani, minden kontrollálhatatlan külső behatás az elviselhetetlen fájdalom forrása lehet. Mindent leadminisztráltam, már a következő fuvarra is rányomtam, mire botorkálva a hét méterre lévő kapujához ért. Megvártam, amíg lassan, tyúklépésekben topogva megfordul, és intettünk egymásnak.
