Egy – talán a gyerekek erkölcsi fejlődésére kieszelt – elmélet szerint a helyes viselkedést először a büntetéstől való félelem váltja ki, majd a normáknak megfelelően viselkedők megvetésének elkerülése iránt érzett késztetés, végül pedig a belátás, hogy valóban úgy szép viselkedni, ahogy. Ezzel az elmélettel az a bajom, hogy naiv baromság.

Vegyük az angolokat és a gyorshajtást. Itt a városban 30 mérfölddel lehet menni (ami kb. 50, pontosan pedig 49,8 km/h). Az egész város, az egész ország tele van táblákkal, hogy az adott helyen kameráznak, úgy vigyázz.

Sajnos ezek nem minden esetben egyszerű ijesztegetések, ahogy azt nemrég konkrétan megtapasztaltam. Papírom van róla, hogy 30 helyett 44-gyel mentem, ami 60 fontba került. Ha csak 42-vel mentem volna, nem kapnék 3 büntetőpontot, hanem elmehetnék egy sebességtudatossági tanfolyamra, ahol a lelkemre beszélnének, hogy milyen őrültséget csináltam, amikor egy többsávos úton, ami úgy néz ki, mint egy sztráda, 44-gyel ámokfutottam. (Ugyanilyen tanfolyam van a piros lámpákról is).

Az elmélethez visszatérve: továbbra is azt gondolom, hogy idiótaság az adott helyen a 30-as tábla (ahogy egyes hegyi szerpentineken meg épp a 60-as „korlátozás” a durva túlzás, ahol már 40-nel is fél, aki nem adrenalinfüggő). Mégis 30-cal fogok menni ezután. Illetve 35-tel, mert az autók órája úgyis siet egy kicsit, és azért a pár mérföldért meg már csak nem haragszanak meg. Mindezt pedig azért fogom tenni, mert félek a büntetéstől, félek kifizetni felesleges summákat, meg félnék többet fizetni a biztosításomért. Itt ugyanis a szerzett pontokat be kell jelenteni a biztosítónak. Már annak, aki van olyan erkölcsös, hogy ezt megteszi.

Egyszerűen nevetséges látni például azokat a suhancokat, akik vastagon 200 lóerő feletti kocsijukkal bestiálisan kilőnek a sztrádára vivő körforgalomból, majd úgy megállítják a mutatót 70-nél (ami kb. 120, pontosan pedig 116,2 km/h), mintha oda lenne rajzolva. Az 1100-as, 140 lóerős motorokon kuporgók is 70-nel repesztenek el a 69-cel totyorgók mellett.

Épp tegnap történt (nem először egyébként), hogy egy 20-szal menőt úgy előztem meg, hogy közben 35 fölé is lendültem. A megelőzött erősen villogott hátulról, így hozta tudomásomra, hogy megvet és/vagy neheztel rám, amiért ilyen törvényen felül állónak tartom magam.

Ugyanilyet tapasztaltam piros lámpánál is. Ugyanis jó párszor előfordult már, hogy egy-egy lámpa épp piros állapotában fagyott le. Szerencsére a legtöbbször éjjel történik ilyesmi. A néptelen útra csak a hibás lámpa miatt feltorlódott autók hoznak valami életet. Amikor a normál várakozási idő négyszeresének eltelte után nekivágtam, szintén villogtattak hátulról.

Meggyőződésem szerint ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy a félelemvezérelt ember egyfajta megszégyenülést, belső feszültséget él át. Vak szabálykövetésének eredménye derekas szopás, a szabályszegő meg hazaér vacsorára. Egy tökéletes világban ez ugye nem fordulhatna elő. A szabálykövető előtt két lehetőség áll. Vagy kijelenti magáról, hogy birka, vagy a másikat feketíti be. Az előbbi opciót valamiért nem szeretik választani ez emberek, pedig a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Inkább a másodikra szavaznak, és villognak, meg felháborodnak, meg összeszörnyülködnek a feleségükkel.

A dologban számomra az az érdekes, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy erkölcsi magaslaton állnak, pedig valójában csak azt igyekeznek minden erejükkel elkerülni, hogy magukat gondolkodni és önállóan cselekedni nem képes birkáknak lássák. (Az erre alkalmazott módszer neve egyébként kognitív disszonancia redukció).

Sejtésem szerint a jelenség generációról generációra száll. Akinek a dédapját karóba húzták adócsalásért, az már olyan családba születik, ahol nem kérdés, hogy azt a pénzt oda kell adni az államnak. Az ilyen ember könnyen gondolhatja, hogy neki belső meggyőződése, hogy ez így helyes. Azért a büntetések réme ott lebeg ilyenkor is – a biztonság kedvéért.