Minden nép karakteréről él egyfajta sztereotípia. Utunk során se a franciákét, se a svájciakét nem sikerült cáfolnunk.
A franciáktól, ha akartunk valamit (például vásárolni), eleinte megkérdeztük, hogy beszélnek-e angolul. Erről a kérdésről kiderült, hogy egyedüli funkciója a hangulat fagyasztása. Minden egyes alkalommal kurta, parányit agresszív nemet kaptunk válaszként, majd azt várták, hogy mégis csak franciául fogjuk körbeírni, hogy pontosan melyik kenyérfélét néztük ki magunknak. A minimálisnál valamivel kevesebb segítséget nyújtottak az igyekezetünkhöz.
Ezeknél eggyel intenzívebb élmény ért minket egy autópálya fizetőkapujánál. Többedszerre bizonyultam piktogram-vaknak, és egy olyan kapuhoz sikerült besorolnunk, ahol mégsem lehetett kártyával fizetni. (Ahol igen, ott egyébként PIN kód és egyéb macera nélkül, 1 másodperc alatt lezajlott a dolog, amit a kártyát kibocsátó angol bank visszaélésnek vélt, ezért a szóban forgó kártyát ideiglenesen letiltotta). Ebben az esetben egy francia kamion állt mellettünk, akinek mutogattuk, hogy hadd menjünk át a másik oldalára, a nekünk való sávba, amivel persze ő hátrányt nem szenved, de a figura felháborodva integetett csak, és amilyen közelre csak tudott, ráállt az előtte lévőre. Hasonló honfitársai miatt végül két sor között kellett hátratolatni, és úgy beállni a megfelelő kapuhoz. A teljes képhez tartozik persze, hogy angol rendszámú, jobbkormányos autóval voltunk, tehát elképzelhető, hogy a szigetlakóknak szóló antipátia morzsáit sikerült begyűjtenünk.
Svájc jobban tetszett. Benyomásunk egyezett a mendemondákkal: siket csend, és rend van. A világ kb. legtökéletesebb kempingjében töltöttünk egy éjszakát. A pázsit makulátlan volt, és a sátor cöveke akadály nélkül, pontosan a megfelelő ellentartással csúszott a földbe. A fickó, akivel egyezkedtünk, beszélt angolul, és – ha jól emlékszem – olaszul is.
Itt a zuhanyzás volt a legmegkapóbb. Hogy folyjon a víz a rózsából, egy eurót kellett bedobni. Ezért egy percig ment a műsor. Az üzemeltető úr elmondta az elején, hogy ha szappanozás közben elzárjuk a vizet, a számláló addig nem pörög, és meg fogunk lepődni, milyen hosszú így egy perc. Mindhárman arra jutottunk, hogy a kielégítő zuhanyzáshoz nettó két percre van szükség.
Kint, a kagylóknál viszont folyt a víz rendesen, akadály és mindenféle korlát nélkül. Ez persze nem jelentette azt, hogy a svájci kempingezők rögtön locsolni kezdenek vele. Szépen bevizezték a fogkeféjüket, öblítettek, elzárták, és csak a záróöblítéshez nyitották meg újra. Ez rendes attitűd, nem hóbort. A férfi és a női részleg közötti részen egy kis hűtőből házi készítésű sajtot árultak becsületkasszával.
A zuhanyzóktól visszafelé letértünk a kijelölt útról azzal, hogy egy kicsit körbenézünk, illetve felderítünk egy-két alternatív útvonalat is. De vacsorájuk közben elnémuló nukleáris családok csendjébe ütköztünk, míg végül egy idősebb úr felvilágosított minket, hogy nem ez a kijelölt visszatérő útvonal, és megmutatta, hogy melyik az. Kis gúnnyal a hangomban kezdtem megköszönni, de közben rájöttem, hogy isten-bizony a jó szándék vezeti: megsajnált minket, hogy egyes szabályokat nem ismerünk, és őszintén mondta, hogy nincs mit köszönnünk, szívesen segített eligazodni.
A kemping környéki étteremben nem lehetett kártyával fizetni. Ebből lett egy kis értetlenség, illetve a vendéglátó néni szolidan rettegni kezdett, hogy fogunk tudni fizetni (akkor meg minek rendelünk mégis). Amikor azonban az automata felé indultam, a többiek pedig az asztalnál maradtak, örökre a szívébe zárt minket, és távozásunkkor olyan megenyhülve mosolygott ránk, mint egy katolikus nagymama, akinek az unokájáról kiderül, hogy mégsem meleg, csak viccelt.
Az viszont nagyon csúnya dolog, hogy Svájcban csak éves autópálya-matrica kapható negyven euróért, és alternatív útvonal gyakorlatilag nincs. Ezt a határon egy kevésbé meggyőző figurának nem hittük el, de egy újságosbódéban dolgozó lánynak már szomorúan ugyan, de igen.
