Nem sokat kellett keresgélnem. A halványan derengő utca homályából egy fényes lépcsőház világlott ki.

Az idős úr nem sokkal az után, hogy megrendelte a pizzát, el is indult lefelé. Megfogta háromkerekű hordkocsija markolatát, és óvatosan a lifthez araszolt. Ahogy a földszinten kiszállt a felvonóból, odaevickélt a kapunyitó gombhoz, és ráült a hordkocsira. Egy újságba mélyedt, úgy várt engem.

Érkezésemre izgatott mosollyal reagált. A tehetetlen testből élénk, mosolygós szemek és finom modor emelkedett ki. Nehézkesen, a fogantyúra támaszkodva felállt, és megkért, hogy a két kis pizzát – amiket többször is nagyon megköszönt – tegyem oda, ahol eddig ült.

Azt kívántam neki, hogy lelje örömét az ételben. Biztosított róla, hogy így fog tenni. Két font borravalót adott, majd megvárta, hogy kijutok-e a nyomógombos kapun. Ahogy kint beültem a kocsiba, még láttam, ahogy a lift felé indulva tol egyet a kocsin, aztán utána lép, tol egyet, utána lép. Talán egyszerre értünk vissza.